6. Fejezet: Ismeretlen érzés

Alexis
Nem tudtam mit mondhatnék neki. Őszintén abban sem voltam biztos, hogy bármi szóhoz hasonló hang kijönne a torkomon. Egyszerre döbbentem meg és sokkoltam le. Leiftan... kockára is tehette volna az életem... ha Lainor most úgy dönt nem kímél, akkor lehet halott lennék. Mindegy nem számít, én csak egy jelentéktelen ember vagyok. Mindig is az voltam... miért is számítanék olyasvalakinek, mint ő? 
-Kérlek... vigyél vissza! – suttogtam. 
-Sajnálom – nézett a szemeimbe őszinte megbánással. 
- Nem kell. Te nem vagy gonosz. Hidd el van tapasztalatom a gonosz férfiakkal! 
-Bántottak téged? – leptem meg a szavaimmal. 
-Nem, mert megmentettek. Nem tudom ki, de hálás leszek neki ezért egy örök életre. 
-Ne haragudj egy idióta vagyok! – simított végig az arcomon. – Azt kérték tőlem, hogy öljelek meg... megfenyegették a szüleimet, de képtelen lennék megölni egy ártatlan teremtést, mint amilyen te is vagy. 
-A végén még elhiszem, hogy belém szerettél – mosolyogtam rá. 
-Hidd el! Ahogy megpillantottalak megtörtént. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez velem is megtörténhet, erre jöttél te és egyetlen pillantásoddal elvetted az eszemet. Biztosan lángban éghetett az arcom, de a zavaromat Leiftan hangja verte fel. 
- Alexis! – hangja aggodalommal teli volt. Nem néztem rá, valahol a szívem mélyén haragudtam, amiért nem velem volt, hanem Erynnel. Nem is értettem miért zavart ez!
-Jól vagyok – válaszoltam mielőtt bármit is kérdezhetett volna. 
-Mit tettél vele? – rontott neki dühösen Lainornak, miután megpillantotta a kést. 
-Ha mellette lettél volna ahelyett, hogy a húgommal enyelegsz te is tudnád! Sőt,  talán nem is került volna veszélybe! De nem tettem semmit, mert ő nem érdemli meg. Te se érdemled meg őt és a feladatot, hogy védelmezd! – vágott vissza az elf, mire Leiftan rám emelte a tekintetét. Lehajtottam a fejem, nem akartam ránézni. 
-Alexis... bocsáss meg! – végül mégis ránéztem és próbáltam visszatartani a könnyeim. 
-Semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem bántott.
-De megtehette volna, mert én nem voltam melletted, hogy megóvjalak – húzott magához és szorosan átölelt. 
-Ha még egyszer megpróbálsz hozzáérni halott vagy! – szegezte a mutatóujját Lainorra. Ekkor jutott eszembe mit is mondott a fiú. Ha ő és Eryn testvérek, akkor Ezarellel szintén azok. Most viszont nem volt időm ilyesmire gondolni, mert Leiftan teljesen átkapcsolt gyilkos üzemmódra. 
-Ahhoz képest, hogy a türelmedről vagy híres úgy látom Alexis a te eszedet is elvette! – vigyorodott el az elf, majd rám kacsintott. Édes Istenem mit akar ezzel elérni?
-Te még azt sem érdemled meg, hogy ránézz! – sziszegte dühösen Leif. Te jó ég zavarban vagyok! Miért kell ezeknek ilyeneket mondaniuk? Befejezhetnék ezt a hősködést!
-Hagyjátok abba kérlek! – kiabáltam rájuk. 
-Nézzétek! A virágok kihalnak! – hitetlenkedett Lainor.
-Igen... ez furcsa – Leiftan hófehér szárnyai elővillantak hátán és leszállt velem a fa tetejéről. Az elf is utolért minket, majd a tájat kezdtük vizsgálni. Visszamentünk a faluba, ahol szintén ugyan ez volt a helyzet. Ráadásul mindenki meg volt riadva. Az otthonuk... tönkre ment. 
-Minden miatta van! – mutatott rám egy nő, kisgyermekkel a kezében. 
-Talán tényleg hiba volt idehozni, úgy tűnik lehetetlen rád bízni bármit is – súlytott lenéző pillantásokkal testvérére Eryn. 
-Szóval a te kezed is benne volt ebben! – nézett Leiftan undorral a lányra. Elindultam a nagy fa felé, ami a tóból nőtt ki. Egy híd vezetett hozzá. Mindenki engem nézett, de nem szóltak egy szót sem. A tenyeremet ráhelyeztem a fa törzsére és koncentrálni kezdtem. Kérlek... kellj életre! Vakító fényesség ölelt körül és éreztem az energiát. Ugyan azt, amit Nevránál, de ezúttal tudtam, hogyan kell reagálnom rá. Az energia átáradt a fába és onnan minden növénybe, melyek új életre keltek. Talán szebben tündököltek, mint azelőtt.
-Tehát tényleg ő az! – hallottam Eryn döbbent hangját. Aztán egy másik hangot, amely számomra kellemesebben csengett, mint az előző. Csakhogy ez a hang a fejemben szólalt meg.
-Alexis, te ütődött! Hogy képzelted, hogy elmész Leiftannal és még jelet sem adsz magadról? Remélem jól vagy, de Leiftannal ezért még számolok! Viszont, ami most fontosabb és aggaszt, hogy Keatinek el kell indulnia Clarkhoz. Meghozzák az ítéletét és kissé meg van rémülve, mégha nem is mutatja – hadarta gyorsan Scarlett. – A nemphilimek földjén találkozunk.
-Leiftan! – kiáltottam oda neki. – Mennünk kell! MOST! 
-Hová? – értetlenkedett, ahogy felé futottam és elkaptam a kezét. 
-Haza – mosolyogtam rá. – Megmentjük Keatit! 
-Köszönjük Alexis! – hálálkodott Eryn, mielőtt én és Leif a magasba szálltunk volna. 
-Remélem látlak még! – csókolt kezet Lainor. – Ha te nem jönnél, én a világvégén is megtalállak. 
-Megmondtam, hogy ne érj hozzá! Mond csak te meg akarsz halni? – kérdezte flegmán őrangyalom, amin mosolyognom kellett, majd a magasba emelkedtünk. 
-Miért voltál ilyen undok Lainorral? – kérdeztem a fiút.
-Mert... te hozzám tartozol és nem hozzá! – nézett a szemeimbe. Elvesztem a tekintetében, levegőt sem kaptam. Mi ez az érzes? – Menjünk haza! – mondta végül.