4. Fejezet: Biztonság

Alexis
-Ez hihetetlen! -hallottam még Scarlett hangját, mielőtt minden elsötétült volna. Amikor kezdtem magamhoz térni egy hosszú folyosón haladtam végig, de nem a saját lábamon. Kábultan néztem fel Leiftan zöld szemeibe, ami éppen az én arcomat figyelte. Hová visz? A karjaiban vagyok? – enyhe pír ült ki az arcomra, valahogy tőle nem tartottam nem úgy, mint bármelyik másik férfitól. Talán mert ő volt az én személyes őrangyalom. 
-Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen. 
-Egy kicsit jobban, most már letehetsz! – mosolyogtam.
-Vigyáznom kell rád, nem szeretnék egy újabb ájulást! – tiltakozott. 
-Hová viszel? 
-A szobámban pihenhetsz. Hamarosan elkészül a sajátod. 
-Mikor mehetek haza? – kérdeztem, hogy tereljem a témát és a zavarom. Valójában tényleg érdekelt a dolog.
-Még nem tudom mi lesz, főleg ezek után – gondolkodott el.
-Hogy érted ezt? 
-Nagyon ritka képességekkel rendelkezel Alexis, és most már kétségtelen, hogy közülünk való vagy. Bennem is angyali vér csörgedezne? Ez abszurd, hogy lehetnék én angyal? Én egy árvalány vagyok... egy árvalány, semmi több! - ismételgettem önmagamnak.
-Ez valami tévedés lehet! -mondtam, ahogy letett az ágyra. 
-Hidd el, ez nem az!
-Egy szárnyak nélküli angyal Leiftan, akinek ráadásul tériszonya is van? – húztam fel fél szemöldököm a válaszára várva. Csakhogy válasz helyett közelebb lépett és eldöntött az ágyon. Farkasszemet néztünk egymással pár másodpercig, majd a takarójért nyúlt és miután betakart távozott. Te jóságos Isten! Teljesen vörös lehetett az arcom, annyira zavarban voltam, hogy szinte azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Biztosan azért van, mert nem vagyok hozzászokva a férfiak közelségéhez. Jobban mondva a jószándékú kedvesebb fajtához. Tényleg egy lennék közülük? Szegény Leiftan, jól megverte a sors velem!
Talán 1-2 órát sikerült pihennem, amikor éreztem, hogy a gyomrom korogni kezd és ennem kellene valamit. Scarlett őrült módjára rontott be az ajtón, éppen amikor feltápászkodni készültem az ágyból. Mondanom sem kell, abban a pillanatban visszazuhantam az ágyba a rémülettől. 
-Hupsz! Bocsika! -mosolyodott el. 
-Remélem, most örülsz! -mosolyogtam én is. 
-Na! Én csak érted jöttem, Leiftan azt mondta vigyelek enni! Szóval remélem jobban vagy és tudsz a saját lábadon jönni, mert nincs kedvem veled végig repülni az ebédlőig! – vigyorgott. Hát ez felettébb kedves! 
-Menjünk már! – forgattam a szemeim.
-Az ebédlő felé haladva mindenki megbámult engem. Nem csodálom! Földi ruhák és a csodás fejem! Biztosan borzasztóan festhettem. 
-Szerintem gyorsan bejárta a híred Eldaryát – jegyezte meg Scarlett. 
-Mi? Hogy érted ezt?
-Hihetetlen, amit csináltál! Tudod ez nem mindennapi erre felé. Rajtad kívűl egy valaki volt képes ilyesmire korábban. 
-É...értem. Na és hogy van Nevra?
-Remekül, bár már Keati nem mondhatja el ugyanezt magáról! -húzta el a száját. 
-Mi van Keativel? -aggodalmaskodtam.
-Miiko Clark elé akarja küldeni, hogy megkapja a maga megfelelő büntetését. 
-De ezt nem teheti! Keati nem gondolt rá, hogy ez fog történni! – keltem ki magamból, a hangom pedig belepte az egész körtermet, ahová érkeztünk a nephilimek földjéről.
-Ezt ne nekem mond, én tudom! – tette fel védekezően a kezét. Hogy lehet mindig ilyen semleges, amikor valami halálosan komoly dologról van szó? 
-Héj te ott! -jött egy ijesztő hang a hátunk mögül. -Add nekem az életed! – szánta nekem a csábító ajánlatot egy vörös testű, sárgán világító szemű, nyálkás lény.
-Remek, hát már ez is megakar ölni? Egyáltalán mi ez az izé? -kérdeztem barátnőmet, aki már a levegőben volt és teljesen úgy festett, mintha kész lenne szembeszállni az ellenséggel. A következő pillanatban megjelent Sheila. 
-Fúj ezt az undormányt! – nézett fintorogva a lényre, aki nem törődött a lányokkal, karok nőttek belőle, amivel egyenesen engem ragadott meg. Égette a bőröm az szorításának helye. 
-Engedd el! – kiáltották barátnőim, majd Sheila kardot rántott és lesújtott, csakhogy bármit is tett vagy tettek nem használt, a teste regenerálódott. Úgy éreztem gyengülök és egyre elviselhetetlenebbé válik a fogása által kiváltott fájdalom. 
-Add nekem az angyal erejét!
-Azonnal ereszd el őt, te ocsmány dög! – hallottam Leiftan hangját és egy korbács, amit fény ölelt körül támadóm testébe hasított. A szörnyeteg elengedett és a földre zuhantam. Leiftan a karjaiba vett és éreztem, ahogy a magasba emelkedett velem. 
-Intézzétek el! Miikojék segítenek, nekem biztonságos helyre kell vinnem őt! 
-Rendben ezt élvezni fogom! – vigyorgott Sheila, mi pedig eltűntünk onnan. Kezdtem visszanyerni az erőmet és egyre tisztábban láttam. 
-Leiftan! -kiáltottam rémülten, ahogy megláttam milyen magasan vagyunk. 
-Nyugodj meg, velem vagy, nem lesz bajod! – a hangja tényleg megnyugtatott kissé, bár nem egészen. Amikor korábban repült velem más volt, mert nem néztem le, de most láttam mekkora távolságra vagyunk a föld felszínétől. 
-Mutatok valamit! -súgta a fülembe és gyorsított a tempón. -Nyisd ki a szemed Alexis! – szólt kis idő múlva. 
-Én... én... – kinyitottam a szemem és azt hittem álmodok. Majdnem elájultam a látványtól, ami fogadott. Sosem láttam szebbet!
Egy palotát pillantottam meg a közelben, vízesést és hegyeket. Pillangók százai repültek, tarka színűkkel megfestve a tiszta kék égboltot, és a nővények ékes ruhájaként festettek a tájnak. A levegőben madárhoz hasonlító, négylábú lények repkedtek. 
-Azok...
-Azok griffek! – mosolygott a fiú. 
- Köszönöm, már nem félek. Idefentről látom, hogy ez milyen gyönyörű. Tudom, hogy ameddig melletted vagyok megvédesz és nem kell féljek semmitől – hajtottam a mellkasához a fejem. 
-Mindig is megvédtelek és örökké vigyázni fogok rád! – mondta, miközben végig simított a hajamon.