2. Fejezet: A kibírhatatlanság tetőfoka

Alexis

-Leiftan? – szólítottam meg a fiút, miközben befelé haladtunk.

-Igen? – nem nézett rám.

-Biztos nem lesz baj? Ezek az emberek annyira furák.

-Mert ők nephilimek. Ne aggódj, ennél furább dolgokat is fogsz még látni!

-Ezzel most nagyon megnyugtattál!

-Ki ez? – kérdezte egy lány utunkat állva, akinek szárnyai voltak. Te jó ég!  Elég goromba volt.

-Ne haragudj Leticia, de most nem érünk rá! – koptatta le finoman.

-Akkor ki vele! Ki vagy te és minek jöttél? – nézett végig rajtam. -Süt rólad, hogy ember vagy – Leiftan megfogta a karomat és kikerülve a lányt otthagytuk. Egy másik is oda jött hozzánk. Jobban mondva repült.

-Ne is törődj vele, ő már csak ilyen! Sose fog megváltozni, de a maga módján kedves is tud lenni. A nevem Scarlett.

-Alexis – mosolyogtam rá. Egész kedves teremtés volt.

-Örvendek. Neked is szia! – ütötte vállba a fiút, bizonyára jó barátok lehettek.

-Jó, hogy jössz! – húzta széles mosolyra a száját Leiftan.

-Már megint mibe keveredtél? – forgatta a szemeit a lány.

-Hát… – vakargatta a tarkóját zavartan, miközben félszemmel engem bámult. Rendes volt tőle, hogy nem akar megbántani, de amúgy se tegye, mivel ő rángatott engem, erre a helyre! Ennél feltűnőbb, már nem is lehetne! Scarlett félre rángatta, hogy nyugodtabban tudjanak beszélgetni. Tudtam, hogy rólam van szó, így azért félfüllel próbáltam hallgatózni.

-Na ki vele!

-Hát… bajban volt, én meg megmentettem. Aztán látta a csillagot a karomon.

-Hogy mi a franc? – dermedt le az angyali lény. -Ennek a lánynak vagy röntgen szemei vannak vagy pedig közülünk való, más magyarázat nincs!

-Én is pont erre gondoltam – értett egyet megmentőm. Ezért hoztam magammal, hogy ez kiderüljön, aztán haza viszem vagy, mit tudom én! Tévedtem, ezek nem is kedvesek! Most komolyan kibeszélnek? Mégis, hogy lehetnék én angyal? Ugyan, ez teljesen abszurd! Vagy talán igaz lenne? Ezért éreztem magam mindig kívülállónak? Ezért támadott meg az a szörnyeteg, mert más vagyok? Mi lesz Janett néniékkel? Remélem nem sodortam őket nagy bajba! Nem is figyeltem arra, mit beszéltek a továbbiakban, az agyam ezerrel kattogott, és az aggodalom teljesen a hatalmába kerített.

-Gyere menjünk! -szakított ki a gondolataimból Leiftan hangja.

-Ő is velünk jön? Nem mintha kifogásom lenne ellene! -érdeklődtem.

-Igen.

-Na és te a földről jöttél? -kérdezte a hozzánk csatlakozó személy, ahogy egy terem felé haladtunk.

-Na mit gondolsz? -mosolyogtam rá kedvesen.

-A szüleid biztosan aggódhatnak miattad -gondolkodott hangosan.

-Scarlett! -szólt rá a nephilim.

-Én nem ismerem a szüleim. Árvaházban nőttem fel. Vajon honnan tudta Leiftan, hogy nyomasztó számomra ez a kérdés?

-Sajnálom. Hogy lehettem ilyen tapintatlan?

-Semmi baj, nem tudhattad -legyintettem.

-Nem lehetett könnyű életed!

-Nem volt – sóhajtottam nagyot. Egy magas, izmos férfi ült a teremben. Hosszú aranybarna haja volt és közép korúnak tűnt első ránézésre.

-Leiftan, mi járatban? -hangjából hallhatóan örült neki de, ahogy rám pillantott komor lett arckifejezése. -Egy ember? Tudod, hogy nem fedhetjük fel magunkat előttük, mióta... -nem fejezte be a mondatot. Hangja az egész helységet bezengte.

-Ő más Clark – kezdett bele a magyarázatába a srác.

-Azt akarod mondani, hogy olyan, mint mi? – horkant fel a férfi.

-Nem tudom. Látta a szövetség jelét rajtam.

-Igaz ez halandó? -szegezte nekem a kérdést. Erőteljes hangsúlyától, a hideg kirázott.

-Hat.… izé... -dadogtam.

-Hallgatlak!

-Igen láttam – sütöttem le a fejem. Nem mertem ránézni, félelmetes volt.

-Érdekes… – esett gondolkodóba. – Leiftan a te felelősséged a lány, mivel te hoztad ide! Innentől kezdve te felelsz az épségéjért és te fogod őt szemmel tartani!

-Micsoda? – akadtunk ki egyszerre.

-Nekem haza kell mennem!

-Nekem meg Eldaryában van dolgom Clark!

-Akkor szépen magaddal viszed és remélhetőleg, hamar fény derül mindenre! Teljesen figyelmen kívül hagyta, amit az előbb mondtam neki. Hogy fogok most haza jutni? Egyáltalán hazajutok még valaha? Scarlett hangját hallottam meg a fejemben.

-Hoppá! Ez gáz… semmi baj túl éled, ha nem akkor meg elmondhatod, hogy legalább megpróbáltad! Ezt meg, hogy csinálta? Mire értette ezt? Meg kellett kérdeznem tőle és mivel nekem nem voltak efféle képességeim, kénytelen voltam sugdolózni.

-Hogy értetted?

-Hát ember vagy. Eldarya a tündérlények világa és hát, ott nem kedvelik túlságosan a kívülállókat.

-Kezdek félni! – haraptam az ajkamba.

-Csak vicceltem de egyébként, tényleg nem a kedvességükről híresek – kuncogott. Remélem valóban csak viccelt és Leiftan nem engedi, hogy bajom essen!

-Értem.

-Nyugi nem lesz baj! Leifnek kötelessége megvédeni téged, legalább is, még meg nem oldódik ez a rejtély, ha kell az élete árán is.

-Nem szeretném, ha miattam halna meg valaki.

-Reméljük ilyesmi nem fog megtörténni – mosolygott. Hogy tud mosolyogni, miközben ilyen szörnyű dolgokat mond?

-Akkor most Lefitan afféle ideiglenes őrangyalom?

-Igen, mondhatjuk. Ez remek! Én nem akartam, hogy teher legyek számára… Clark és a fiú félre vonultak. Beszélgettek még valamiről, amit mi nem hallhattunk, majd elhagytuk a termet.

-Nekem van egy kis dolgom, ha nem haragszol Scarlettel hagynálak most egy kicsit!

-Persze menj csak, mi jól elleszünk! – fogta meg a kezem a lány és maga után vonszolt. Egy szobába mentünk, ahol még két lány volt. Gyönyörűek! Itt mindenki olyan csinos, én meg… – néztem végig magamon.

-Scarlett ő meg ki? – méregettek.

-Ő egy halandó a földről – világosította fel őket lelkesen.

-A nevem Alexis – mutatkoztam be. Megtudtam, hogy az egyik lányt Keatinek hívják, a másikat pedig Sheilanak. Elég fura stílusuk volt, de jó fejnek tartottam őket. Kicsit oldódott a hangulat és sokat társalogtunk egymással. Elmeséltem nekik milyen az élet a földön és hogy mi földi lányok miben különbözünk tőlük. Ők is rengeteg dolgot árultak el az itteni életükről. Azt is megemlítették, hogy még tanulnak, sosem vettek részt eddig egyetlen csatában sem. Nem harcoltak szörnyetegekkel, mint Leiftan. Nem is tudom, hogyan tudnám elképzelni az életem köztük. Szerintem, ha lehetne örökké itt maradnék, olyan jóban lettünk. Csakhogy hiányoztak Janett néniék! Az árvaházi életemről egyedül Scarlett tudott és amikor a lányok szóba hozták a családot, mint beszéd tárgyát, ő gyorsan kapcsolt és témát váltott.

-Mi lenne, ha megváltoztatnánk kicsit? – kérdezte. -Szerintetek nem lenne jó ötlet? – nézett a csajokra.

-De igazad van – értett egyet Sheila. -Talán jobban elfogadják majd Eldaryában. Bár, ebben nem vagyok olyan biztos!

-Mi volt már? – érdeklődött Keati.

-Épp Miikonak vittem egy jelentést a templomosok fosztogatásaival kapcsolatban. Nem egyedül mentem, mivel élelemmel segítettük ki a tündérkéket, ezért ugye nálam is volt egy csomag, amit egy drágalátos elf kivert a kezemből. Teszem hozzá neki állt feljebb!

-Ahogy ismerlek téged sem kell félteni! – nevette el magát az kíváncsiskodó kisasszony.

-Héj, ezt kikérem magamnak! – színlelt sértődöttséget Sheila.

-Mennünk kéne…. – lépett be kopogás után újdonsült "testőröm". Ilyen hamar? Hiszen még el sem készültek velem! Nemrég ment el és már itt is van? Látszik mennyire hiányzott.

-Na de Leiftan! – fonta keresztbe Scarlett a karját, miközben a lábával dobolt és szúrós pillantást vetett a fiúra. Ez nála valami meggyőzési módszer?

-Sajnálom Scarlett, de nem fog most összejönni, ugyanis késésben vagyunk. Ne haragudj, majd legközelebb! – mosolygott. Gyere! – felálltam és követtem. Elhagytuk a hatalmas épületet és visszaértünk, ahhoz a nagyon meredek szakadékhoz. Jézusom, nem nézek oda! – kezdett forogni körülöttem a világ. Leiftan hátán szárnyak jelentek meg. Gyönyörű látványt nyújtottak a hófehér tollak. Megsimítottam és kitéptem belőle egyet.

-Aú! Ezt, miért csináltad? -kérdezte sértődötten.

-Bocsánat! Csak megnéztem, hogy igazi-e -pirultam el zavaromban.

-Kegyetlen vagy! Legközelebb arra számíthatok, hogy kikötözöl és helytelen dolgokat fogsz velem tenni? – húzta kaján vigyorra a száját.

-Fejezd be, zavarba hozol!

-Sajnálom nem tehetem. Most pedig ölelj át szorosan! -vágott komoly képet.

-M.…Mi? -hebegtem, tutira paradicsom vörös volt a fejem.

-Ahhoz, hogy én lerepüljek veled itt, át kellene ölelj! -mosolygott.

-Öhm... rendben -kapaszkodtam izmos testébe erősen és a fejemet mellkasába temettem, a magasságtól való félelmem miatt. Ő átölet karjaival és a magasba emelkedett velem. Hihetetlen érzés volt, hogy a levegőben vagyok. Az meg még hihetetlenebb, hogy hagytam átölelni magam. Lefelé haladtunk. Akaratom ellenére is meg kellett néznem. Valahogy a félelem érzetem kezdett halványodni, biztonságban éreztem magam a karjaiban.

-Héj várjatok meg minket! – hallottunk kiáltást mögülünk. Mi a…? Ezek a lányok? Mit keresnek itt? Fel sem tudtam fogni, hogy ők is itt vannak, még jobban zavarba jöttem a szituáció miatt. Komolyan muszáj volt nekik pont most utánunk jönniük? Leértünk. Leiftan elengedett, majd a szárnyai is eltűntek.  Egy folyó kanyargott a közvetlen közelünkben. Nem messze tőlünk pedig egy erdő, amin gondolom keresztül fogunk vágni. Remek! Ki tudja mennyi veszély leselkedik ránk odabent?

-Ti mit kerestek itt? – vonta kérdőre a csajokat Leiftan.

-Hát mi izé… – erre Keati és Scarlett előre lökték Sheilat, hogy ő beszéljen. Mosolyogtam rajtuk, nagyon aranyosak voltak.

-Most jelentem ki, hogy nem az én ötletem volt! – védekezett Sheila.

-Még mindig hallgatlak titeket! Scarlett gyere csak ide! – intett a mutató ujjával neki, de ő Keati háta mögé rejtőzött, a fiú pillantásai elől.

-Nem jöhetnének velünk? – vágtam közbe.

-Még szép, hogy veletek megyünk! Nem azért repültem le itt, hogy most visszaforduljak! A magaslati levegő megárt nekem – mosolygott Keati.

-Hirtelen parancsnokká nevezted ki magad? – kérdezte Sheila és Scarlett grimaszolva.

-Egyedül én érettem meg itt a vezető szerepre! Na Leiftan mit mondasz? – húzta huncut mosolyra a száját.

-Mondhatok én nektek bármit is? Neked nem lehet nemet mondani!

-Még szép, hogy nem! Örülök, hogy egyetértünk valamiben. Legalább így megmaradhat a barátságunk – legyintette hátra a haját. Mi csak forgattuk a szemeinket, majd neki vágtunk az útnak, hogy minél hamarabb Eldaryába érhessünk. Arra gondoltam, hogy megmentőm ilyenkor miért nem tud teleportálni minket? Most komolyan, hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe?

-Leiftan?

-Hm? – fordult hátra.

-Nem tudod használni azt a fényt, amivel ide jöttünk? – megtorpant.

-Egy kis sétába nem halt még bele senki!

-Nem, én határozottan Alexissel értek egyet! – győzködte Keati.

-Miről van szó? – kérdezte Scarlett. Úgy látszik valahol máshol járt gondolatban.

-Jézusom ilyen társaságot! – elégedetlenkedett Sheila.

-Ezt nem szabadna megtennem… – esett gondolkodóba Leif.

-Női konkurenciával állsz szemben van fogalmad róla? – magyarázta Sheil.

-Rendben – sóhajtott beleegyezően. Legközelebb valaki emlékeztessen rá, hogy egyedül induljak el és titeket ne hozzalak magammal!

-Héj, ez nem volt szép tőled! – vágta be a durcit Scarlett.

-Szörnyű vagy Leiftan megbántottad az érzéseim! – színészkedett Keati. Úgy tett, mintha sírna.

-Ti megbeszéltétek ezt közösen, hogy kinyírjátok az idegeim, mielőtt Eldaryába érnénk? – nevetett a fiú.

-Én úgy tudtam te türelmes vagy – jegyezték meg egyszerre, teljesen véletlenül.

-Egy bizonyos fokig igen, na de most menjünk! – ezzel újra láttam felbukkanni a fényt. Egyesével áthaladtunk rajta, majd egy körteremben találtuk magunkat. Eldaryában lennénk?

-Megérkezünk! – kiáltotta el magát Sheila és lelkesen a magasba emelte a kezét. Éppen akkor, amikor egy kék hajú ficsúr a lépcsőn jött lefelé.

-Bocsánat én nem akartam! – szabadkozott.

-Már megint te? – nézett rá morcosan a fickó újdonsült barátnőmre. Ő lenne az-az elf, akiről korábban beszélt? Egy fekete hajú srác is felbukkant. Csendben figyelte az eseményeket. Jobban mondva, minket lányokat.

-Ja, csak te vagy az? – legyintett rá se hederítve a srácra. Kivert valamit a kezéből.

-Van fogalmad róla, hogy egy fontos főzetet semmisítettél most meg? – szórtak szikrákat az elf szemei. – Te ügyetlen, kétlábon járó szerencsétlenség! Héj ez csúnya viselkedés! – gondoltam. Akadtam már össze hasonló jellemmel.

-Fogd be! – kiáltott rá mérgesen barátnőm.

-Te fogd be! Nem látod mit tettél?

-Na jó ez kész! – szólaltunk meg egyszerre a többiekkel.

-Szerintem kedvelik egymást – szűrtem le a viselkedésükből adódóan. Elvileg az szekálja a másikat, akik kedvelik egymást nem?

-Mit mondtál? – néztek rám vádlón. Most meg mi rosszat tettem?

-Ezt az idiótát kedvelni? – fonta keresztbe a karjait a copfos sértődötten.

-Kedvesem. Mindenki magából indul ki! – dörgölte az orra alá Sheila.

-Ugyan már Ezarel! – szólt a fekete hajú srác kuncogva. Szóval Ezarelnek hívják.

-Te azt gondolod, hogy idióta vagyok? – kérdezte barátnőmet.

-Nem gondolom. Tudom.

-Utálom az angyali teremtményeket! – pufogott tovább.

-Látod tudsz te kedves is lenni! Angyalinak tartasz. Ti is hallottátok, hogy angyalinak nevezett ugye?

-Na mész a francba!

-De csak ha te is jössz velem. Még a végén boldog lennél nélkülem! – mosolygott gonoszan Sheil.

-Elárulnád minek hoztál ide még plusz 3 angyalkát és egy embert? – tette fel a kérdést dühösen Leiftannak, de mielőtt válaszolhatott volna az angyal lány közbevágott.

-Drágám, elárulnád, hogy ha ennyire utálsz minket, mit keresel még itt?

-Leiftan a végén népszerűbb leszél a nők körében, mint én! – vigyorgott a fekete ruhás srác és egy szempillantás alatt előttünk volt.

-Heló szépségem! -lépett oda Keatihoz és megcsókolta a kezét. Ő persze azonnal elrántotta.

-Na kopj le vérszívó! Nem méltó hozzám egy démoni teremtmény. Ismét hallottam, hogy Scarlett a fejemben szólal meg.

-Szánalmasak! Olyan, mintha egy rossz szappanoperába csöppentünk volna nem?

-Uhum – értettem egyet bólogatva.

-Mi folyik itt? – jelent meg egy nő róka fülekkel és fura bottal a kezében, amiben kék láng világított. Egy nagy termetű malacképű valaki is állt mellette.

-Miiko? – vakargatta zavarodottan Leiftan a tarkóját. Bizonyára szégyellte a lányok viselkedését.

-Egy ember? – akadt meg a szeme rajtam. -Leiftan, te idehoztál egy embert? Ez kedves! Legalább Scarlett felkészített rá.

-Üdv – mosolyogtam félénken.

-Majd mindent elmagyarázok, csak szállás kellene nekik! – biccentet felénk.

-Rendben – sóhajtott megadóan a rókafülű, úgy tűnt Leiftant kedveli. -Ti pedig most azonnal tűnjetek a dolgotokra és a vitát befejezni! – odította, aztán elment a fura szerzettel és az őrangyalommal. Most mit csináljunk?

-Na én mentem! – ezzel Ezarel megindult a lépcsőn. Most figyeltem csak meg, hogy milyen sok ajtó van itt.

-A soha viszont nem látásra! – kiáltotta utána Sheila.

-Te még mindig itt vagy? – nézett a vámpírra másik barátnőm. Megmondtam, hogy kopj le!

-Hát persze – nyomott egy gyors puszit Keati arcára, majd el is tűnt.

-Szerintem jól mutattok együtt! – jelentette ki Scarlett, mire Keati dühös vadmacska módjára kergetni kezdte a levegőben és a földön egyaránt, mi pedig kifelé haladtunk Sheilaval valami pavilonhoz, ha jól értettem.