1. Fejezet: Nephilimek földjén

Alexis

Az életem szörnyű. Régebben, egy magabiztos lány voltam, tele álmokkal. Ma, hogy mi lett belőlem? Egy elveszett, félénk ember, akinek néha kisebb-nagyobb kitörései vannak, és aki már számtalanszor próbált véget vetni, a saját nyomorult kis életének, sikertelenül. Szerencsétlenségemre, mindig megakadályoztak benne vagy megmentettek a haláltól. Három éve történt, hogy megszöktem egy árvaházból. Sokszor feküdtem le üres hassal odabent, mert minimális élelmet kaptunk. Sok volt a gyerek, és kevés volt a pénz élelemre. Volt olyan, amikor a kisebb gyerekeknek adtam az én adagom, mert azt éreztem, nekik nagyobb szükségük van rá. Nagy hibát követtem el, amikor elhagytam a biztonságos falakat és barangolni kezdtem az utcákat. New York utcái sok veszélyt rejtenek, főleg az esti órákban. Aznap én is megtapasztalhattam a saját bőrömön. Egy sikátorba tévedtem, ahol egy férfi megtámadott egy másikat. Sikerült elmenekülnie, de én ott ragadtam. Az idegen sarokba szorított engem és olyan erővel ragadott meg, hogy az fájdalmat okozzon nekem. Kiáltottam segítség után, de nem hallotta senki a segélykiáltásokat. Csókolgatni kezdte a nyakam és tapogatott. Én próbáltam ellenkezni, de erősebb volt nálam. Letépte a felsőmet… sírtam, erőlködtem mindhiába. Aztán nagy fényt láttam megvillanni a semmiből. Honnan jöhet, ez a vakító fényesség este? -gondoltam. Nem tudtam meg, mert elájultam. Amikor felébredtem egy lakásban voltam már. Két idős házaspár vett körbe az ágynál, amiben feküdtem. Elmesélték, hogy ők találtak rám, ájultan az utcán és egy fiatal ember volt velem, aki rájuk bízott. Teljesen értetlenül álltam a dolgok előtt. Milyen fiatal ember, hiszen életemben nem ismertem fiúkat! Az egész eset nagy traumát hagyott bennem, nem tudtam feldolgozni azt, hogy majdnem megerőszakoltak. Ráadásul gyűlöltem a férfiakat, mert folyton csak bántani próbáltak, azóta is. Úgy bántak velem, mintha egy kis pincsi lennék, akibe lábat törölhetnek. Főleg a melóhelyemen. Egy pizzázóban dolgoztam, mint futár. Biciklivel szállítottam a lakásokra a rendelt árut. A házaspár megengedte, hogy velük maradjak, így muszáj volt elállnom dolgozni. Jobb volt az életem, sokkal jobb csak szörnyű álmok kísértettek éjszakánként. Emiatt akartam meghalni annyiszor, hogy eltűnjenek a rémálmaim.

-Szia édes angyalkám! – nyomott egy puszit az arcomra Janet néni, aki anyám helyett, anyám volt. Épp a munkából érkeztem haza és az ajtón léptem beljebb.

-Szia Jan! – öleltem meg. Megengedték, hogy tegezzem őket és már meg is szoktam.

-Milyen volt a mai napod? – érdeklődött.

-Remek – hazudtam.

-Biztos? – kételkedett.

-Igen biztos – ezzel, megcéloztam a szobám. Lezuhanyoztam, átöltöztem és lefeküdtem pihenni. Este 8 óra körül, a telefonom csörgésére keltem fel. Értetlenül pillantottam a kijelzőre. Lisa minek hív engem ilyenkor? Ő volt a főnök a pizzériában. Végül felvettem a telefont és beleszóltam.

-Haló?

-Alexis? Segítség kellene! – szólalt meg idegesen.

-Ilyenkor? Miben? Mi baj? – tudakoltam.

-Kevesen vagyunk és rengeteg a rendelés betudnál jönni? Tudom, hogy már lejárt a műszakod, de megfizetem!

-Rendben – sóhajtottam. -Már is ott vagyok! Magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy fehér pólóval és egy kardigánnal, majd elraktam azokat a holmikat, amik kellettek. A lakáskulcsom és a mobilom, másra nem volt nagy szükség. Az övtáskámba helyeztem és rohantam is. Tekertem, ahogy tudtam, hamar oda is értem, de senki nem volt ott. Ez különös! Vajon minek hívott ide, ha nincs is itt senki?

-Szervusz Alexis! – szólalt meg egy ismeretlen hang a hátam mögül. Egy hirtelen fordulatot vettem és az illetőre néztem. Te jó ég, hiszen ez nem is ember! Egy szörnyeteget láttam magam előtt. Emberi formája volt és fekete nyálkás teste, amiről pirosan világító szemei engem pásztáztak.

-Mi…mit akarsz tőlem? – kérdeztem hátrálva pár lépést.

-Megfogsz halni! – szólalt meg immáron Lisa hangján.

-Hol van Lisa? – váltamdühössé, holott féltem is.

-Lisa soha nem is létezett – nevetett gonoszan.

-Hogy érted ezt? Mindvégig te voltál az? – akadtam ki teljesen.

-Milyen ostoba vagy! – vigyorgott rám, és elővillantotta kígyóéhoz hasonló nyelvét. Nekem esett egy karddal, én pedig próbáltam menekülni előle. Tányérokkal próbáltam megdobálni, hogy fékezzem, de mindhiába, szinte visszapattant róla a porcelán. Lesújtani készült, amikor újra megjelent előttem az a fény, ami három évvel ezelőtt is. Most ébren voltam, semmi ájulás. Egy fiú ugrott ki a fényből furcsa öltözékben. Szőke hajába fekete tincs keveredett, zöld szemei pedig dühösen és undorral állapodtak meg a támadómon, ahogy lesújtott rá. A mozdulatai és a megjelenése ámulatba ejtő volt. Kecsesen és elegánsan döfte át a szörnyeteg mellkasát, valami éles tárgyal. Ledermedtem. Egész egyszerűen képes volt szemrebbenés nélkül gyilkolni. Mi van, ha most engem fog megölni? Ki ez a srác és hogyan került ide? Hátrálni kezdtem, ő pedig rám emelte tekintetét.

-Ne félj tőlem! – tette el a fegyvert, miután letörölte a vért.

-Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – kérdeztem cseppet sem kedvesen. Nem bíztam benne!

-Az, aki megmentette az életed. Nem akarok neked ártani.

-De hiszen most öltél meg egy olyan izét… – mutattam a test helyére, mivel a test eltűnt onnan. – Várj, mi az a karodon?

-Hogyan? Te látod a csillagot? – értetlenkedett.

-Igen miért, mi baj van ezzel? – bámultam a nyolcágú csillagra a karján.

-Velem kell jönnöd! – fogta meg a kezem és maga után húzott az újra elővillanó fényességbe. Még ellenkezni sem tudtam, olyan hirtelen történt minden. Egy másik helyen értünk földet. Minden sziklás és… te jó ég milyen magasan vagyunk! – hűlt meg a vér az ereimben.

-Várj, mit képzelsz magadról és hol vagyunk, elmagyaráznád? – karoltam belé. Talán egy fejjel magasabb lehetett, mint én. Mosolyogva bámult le rám.

-Félsz a magasban? – nem néztem fel rá csak félszemmel, az arcomat izmos karjába temettem.

-Uhum – bólogattam.

-Gyere nem lesz baj! Legalább is nagyon remélem – vezetett. Ez nem volt túl bizalom keltő.  -Mi a neved? – kérdezte.

-Alexis és a tiéd? – néztem most már rá, amikor biztonságos helyre értünk. Nem tudtam mi okból, de barátságosabbnak éreztem, mint korábban. Pedig a másik nemhez tartozik.

-Leiftan vagyok – pirult el, amikor látta, hogy még mindig belé karolok.

-Jaj ne haragudj! – engedtem el gyorsan. Egy hatalmas épület rajzolódott ki előttünk. Kétoldalán, két óriási angyal szobor helyezkedett el, mintha a védelmezői lennének.  Az egyiknek kard, a másiknak egy lándzsa volt a kezében. Ez gyönyörű!

-Isten hozott a nephilimek földjén Alexis!

-A hol? – tátottam el a számat. Mint félig ember, félig…?

-Az angyalok birodalmában – mosolygott rám a fiú.