Alexis
-Leiftan? – szólítottam meg a fiút, miközben befelé
haladtunk.
-Igen? – nem nézett rám.
-Biztos nem lesz baj? Ezek az emberek annyira furák.
-Mert ők nephilimek. Ne aggódj, ennél furább dolgokat is
fogsz még látni!
-Ezzel most nagyon megnyugtattál!
-Ki ez? – kérdezte egy lány utunkat állva, akinek
szárnyai voltak. Te jó ég! Elég goromba
volt.
-Ne haragudj Leticia, de most nem érünk rá! – koptatta le finoman.
-Akkor ki vele! Ki vagy te és minek jöttél? – nézett végig
rajtam. -Süt rólad, hogy ember vagy – Leiftan megfogta a karomat és kikerülve a
lányt otthagytuk. Egy másik is oda jött hozzánk. Jobban mondva repült.
-Ne is törődj vele, ő már csak ilyen! Sose fog megváltozni,
de a maga módján kedves is tud lenni. A nevem Scarlett.
-Alexis – mosolyogtam rá. Egész kedves teremtés volt.
-Örvendek. Neked is szia! – ütötte vállba a fiút,
bizonyára jó barátok lehettek.
-Jó, hogy jössz! – húzta széles mosolyra a száját
Leiftan.
-Már megint mibe keveredtél? – forgatta a szemeit a lány.
-Hát… – vakargatta a tarkóját zavartan, miközben félszemmel
engem bámult. Rendes volt tőle, hogy nem akar megbántani, de amúgy se tegye,
mivel ő rángatott engem, erre a helyre! Ennél feltűnőbb, már nem is lehetne! Scarlett
félre rángatta, hogy nyugodtabban tudjanak beszélgetni. Tudtam, hogy rólam van
szó, így azért félfüllel próbáltam hallgatózni.
-Na ki vele!
-Hát… bajban volt, én meg megmentettem. Aztán látta a
csillagot a karomon.
-Hogy mi a franc? – dermedt le az angyali lény. -Ennek a lánynak
vagy röntgen szemei vannak vagy pedig közülünk való, más magyarázat nincs!
-Én is pont erre gondoltam – értett egyet megmentőm. Ezért
hoztam magammal, hogy ez kiderüljön, aztán haza viszem vagy, mit tudom én!
Tévedtem, ezek nem is kedvesek! Most komolyan kibeszélnek? Mégis, hogy lehetnék
én angyal? Ugyan, ez teljesen abszurd! Vagy talán igaz lenne? Ezért éreztem
magam mindig kívülállónak? Ezért támadott meg az a szörnyeteg, mert más vagyok?
Mi lesz Janett néniékkel? Remélem nem sodortam őket nagy bajba! Nem is figyeltem
arra, mit beszéltek a továbbiakban, az agyam ezerrel kattogott, és az aggodalom
teljesen a hatalmába kerített.
-Gyere menjünk! -szakított ki a gondolataimból Leiftan hangja.
-Ő is velünk jön? Nem mintha kifogásom lenne ellene! -érdeklődtem.
-Igen.
-Na és te a földről jöttél? -kérdezte a hozzánk csatlakozó
személy, ahogy egy terem felé haladtunk.
-Na mit gondolsz? -mosolyogtam rá kedvesen.
-A szüleid biztosan aggódhatnak miattad -gondolkodott
hangosan.
-Scarlett! -szólt rá a nephilim.
-Én nem ismerem a szüleim. Árvaházban nőttem fel. Vajon
honnan tudta Leiftan, hogy nyomasztó számomra ez a kérdés?
-Sajnálom. Hogy lehettem ilyen tapintatlan?
-Semmi baj, nem tudhattad -legyintettem.
-Nem lehetett könnyű életed!
-Nem volt – sóhajtottam nagyot. Egy magas, izmos férfi ült a
teremben. Hosszú aranybarna haja volt és közép korúnak tűnt első ránézésre.
-Leiftan, mi járatban? -hangjából hallhatóan örült neki de,
ahogy rám pillantott komor lett arckifejezése. -Egy ember? Tudod, hogy nem
fedhetjük fel magunkat előttük, mióta... -nem fejezte be a mondatot. Hangja az
egész helységet bezengte.
-Ő más Clark – kezdett bele a magyarázatába a srác.
-Azt akarod mondani, hogy olyan, mint mi? – horkant fel a
férfi.
-Nem tudom. Látta a szövetség jelét rajtam.
-Igaz ez halandó? -szegezte nekem a kérdést. Erőteljes hangsúlyától,
a hideg kirázott.
-Hat.… izé... -dadogtam.
-Hallgatlak!
-Igen láttam – sütöttem le a fejem. Nem mertem ránézni,
félelmetes volt.
-Érdekes… – esett gondolkodóba. – Leiftan a te felelősséged
a lány, mivel te hoztad ide! Innentől kezdve te felelsz az épségéjért és te fogod őt szemmel
tartani!
-Micsoda? – akadtunk ki egyszerre.
-Nekem haza kell mennem!
-Nekem meg Eldaryában van dolgom Clark!
-Akkor szépen magaddal viszed és remélhetőleg, hamar fény derül mindenre! Teljesen figyelmen kívül hagyta, amit az előbb mondtam neki.
Hogy fogok most haza jutni? Egyáltalán hazajutok még valaha? Scarlett hangját
hallottam meg a fejemben.
-Hoppá! Ez gáz… semmi baj túl éled, ha nem akkor meg
elmondhatod, hogy legalább megpróbáltad! Ezt meg, hogy csinálta? Mire értette
ezt? Meg kellett kérdeznem tőle és mivel nekem nem voltak efféle képességeim,
kénytelen voltam sugdolózni.
-Hogy értetted?
-Hát ember vagy. Eldarya a tündérlények világa és hát, ott
nem kedvelik túlságosan a kívülállókat.
-Kezdek félni! – haraptam az ajkamba.
-Csak vicceltem de egyébként, tényleg nem a kedvességükről
híresek – kuncogott. Remélem valóban csak viccelt és Leiftan nem engedi, hogy
bajom essen!
-Értem.
-Nyugi nem lesz baj! Leifnek kötelessége megvédeni téged,
legalább is, még meg nem oldódik ez a rejtély, ha kell az élete árán is.
-Nem szeretném, ha miattam halna meg valaki.
-Reméljük ilyesmi nem fog megtörténni – mosolygott. Hogy tud
mosolyogni, miközben ilyen szörnyű dolgokat mond?
-Akkor most Lefitan afféle ideiglenes őrangyalom?
-Igen, mondhatjuk. Ez remek! Én nem akartam, hogy teher
legyek számára… Clark és a fiú félre vonultak. Beszélgettek még valamiről,
amit mi nem hallhattunk, majd elhagytuk a termet.
-Nekem van egy kis dolgom, ha nem haragszol Scarlettel
hagynálak most egy kicsit!
-Persze menj csak, mi jól elleszünk! – fogta meg a kezem a
lány és maga után vonszolt. Egy szobába mentünk, ahol még két lány volt. Gyönyörűek! Itt mindenki olyan csinos, én meg… – néztem végig magamon.
-Scarlett ő meg ki? – méregettek.
-Ő egy halandó a földről – világosította fel őket lelkesen.
-A nevem Alexis – mutatkoztam be. Megtudtam, hogy
az egyik lányt Keatinek hívják, a másikat pedig Sheilanak. Elég fura stílusuk
volt, de jó fejnek tartottam őket. Kicsit oldódott a hangulat és sokat
társalogtunk egymással. Elmeséltem nekik milyen az élet a földön és hogy mi
földi lányok miben különbözünk tőlük. Ők is rengeteg dolgot árultak el az
itteni életükről. Azt is megemlítették, hogy még tanulnak, sosem vettek részt
eddig egyetlen csatában sem. Nem harcoltak szörnyetegekkel, mint Leiftan. Nem
is tudom, hogyan tudnám elképzelni az életem köztük. Szerintem, ha lehetne
örökké itt maradnék, olyan jóban lettünk. Csakhogy hiányoztak Janett néniék! Az
árvaházi életemről egyedül Scarlett tudott és amikor a lányok szóba hozták a
családot, mint beszéd tárgyát, ő gyorsan kapcsolt és témát váltott.
-Mi lenne, ha megváltoztatnánk kicsit? – kérdezte. -Szerintetek
nem lenne jó ötlet? – nézett a csajokra.
-De igazad van – értett egyet Sheila. -Talán jobban
elfogadják majd Eldaryában. Bár, ebben nem vagyok olyan biztos!
-Mi volt már? – érdeklődött Keati.
-Épp Miikonak vittem egy jelentést a templomosok
fosztogatásaival kapcsolatban. Nem egyedül mentem, mivel élelemmel segítettük
ki a tündérkéket, ezért ugye nálam is volt egy csomag, amit egy drágalátos elf
kivert a kezemből. Teszem hozzá neki állt feljebb!
-Ahogy ismerlek téged sem kell félteni! – nevette el magát az kíváncsiskodó kisasszony.
-Héj, ezt kikérem magamnak! – színlelt sértődöttséget Sheila.
-Mennünk kéne…. – lépett be kopogás után újdonsült "testőröm". Ilyen
hamar? Hiszen még el sem készültek velem! Nemrég ment el és már itt is van? Látszik mennyire hiányzott.
-Na de Leiftan! – fonta keresztbe Scarlett a karját, miközben
a lábával dobolt és szúrós pillantást vetett a fiúra. Ez nála valami meggyőzési
módszer?
-Sajnálom Scarlett, de nem fog most összejönni, ugyanis
késésben vagyunk. Ne haragudj, majd legközelebb! – mosolygott. Gyere! – felálltam
és követtem. Elhagytuk a hatalmas épületet és visszaértünk, ahhoz a nagyon
meredek szakadékhoz. Jézusom, nem nézek oda! – kezdett forogni körülöttem a
világ. Leiftan hátán szárnyak jelentek meg. Gyönyörű látványt nyújtottak a
hófehér tollak. Megsimítottam és kitéptem belőle egyet.
-Aú! Ezt, miért csináltad? -kérdezte sértődötten.
-Bocsánat! Csak megnéztem, hogy igazi-e -pirultam el
zavaromban.
-Kegyetlen vagy! Legközelebb arra számíthatok, hogy
kikötözöl és helytelen dolgokat fogsz velem tenni? – húzta kaján vigyorra a száját.
-Fejezd be, zavarba hozol!
-Sajnálom nem tehetem. Most pedig ölelj át szorosan! -vágott komoly képet.
-M.…Mi? -hebegtem, tutira paradicsom vörös volt a fejem.
-Ahhoz, hogy én lerepüljek veled itt, át kellene ölelj!
-mosolygott.
-Öhm... rendben -kapaszkodtam izmos testébe erősen és a
fejemet mellkasába temettem, a magasságtól való félelmem miatt. Ő átölet
karjaival és a magasba emelkedett velem. Hihetetlen érzés volt, hogy a
levegőben vagyok. Az meg még hihetetlenebb, hogy hagytam átölelni magam. Lefelé
haladtunk. Akaratom ellenére is meg kellett néznem. Valahogy a félelem érzetem
kezdett halványodni, biztonságban éreztem magam a karjaiban.
-Héj várjatok meg minket! – hallottunk kiáltást mögülünk. Mi
a…? Ezek a lányok? Mit keresnek itt? Fel sem tudtam fogni, hogy ők is itt
vannak, még jobban zavarba jöttem a szituáció miatt. Komolyan muszáj volt nekik
pont most utánunk jönniük? Leértünk. Leiftan elengedett, majd a szárnyai is
eltűntek. Egy folyó kanyargott a
közvetlen közelünkben. Nem messze tőlünk pedig egy erdő, amin gondolom
keresztül fogunk vágni. Remek! Ki tudja mennyi veszély leselkedik ránk odabent?
-Ti mit kerestek itt? – vonta kérdőre a csajokat Leiftan.
-Hát mi izé… – erre Keati és Scarlett előre lökték Sheilat,
hogy ő beszéljen. Mosolyogtam rajtuk, nagyon aranyosak voltak.
-Most jelentem ki, hogy nem az én ötletem volt! – védekezett Sheila.
-Még mindig hallgatlak titeket! Scarlett gyere csak ide! – intett
a mutató ujjával neki, de ő Keati háta mögé rejtőzött, a fiú pillantásai elől.
-Nem jöhetnének velünk? – vágtam közbe.
-Még szép, hogy veletek megyünk! Nem azért repültem le itt,
hogy most visszaforduljak! A magaslati levegő megárt nekem – mosolygott Keati.
-Hirtelen parancsnokká nevezted ki magad? – kérdezte Sheila
és Scarlett grimaszolva.
-Egyedül én érettem meg itt a vezető szerepre! Na Leiftan
mit mondasz? – húzta huncut mosolyra a száját.
-Mondhatok én nektek bármit is? Neked nem lehet nemet
mondani!
-Még szép, hogy nem! Örülök, hogy egyetértünk valamiben.
Legalább így megmaradhat a barátságunk – legyintette hátra a haját. Mi csak
forgattuk a szemeinket, majd neki vágtunk az útnak, hogy minél hamarabb Eldaryába
érhessünk. Arra gondoltam, hogy megmentőm ilyenkor miért nem tud teleportálni
minket? Most komolyan, hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe?
-Leiftan?
-Hm? – fordult hátra.
-Nem tudod használni azt a fényt, amivel ide jöttünk? – megtorpant.
-Egy kis sétába nem halt még bele senki!
-Nem, én határozottan Alexissel értek egyet! – győzködte Keati.
-Miről van szó? – kérdezte Scarlett. Úgy látszik valahol
máshol járt gondolatban.
-Jézusom ilyen társaságot! – elégedetlenkedett Sheila.
-Ezt nem szabadna megtennem… – esett gondolkodóba Leif.
-Női konkurenciával állsz szemben van fogalmad róla? –
magyarázta Sheil.
-Rendben – sóhajtott beleegyezően. Legközelebb valaki
emlékeztessen rá, hogy egyedül induljak el és titeket ne hozzalak magammal!
-Héj, ez nem volt szép tőled! – vágta be a durcit Scarlett.
-Szörnyű vagy Leiftan megbántottad az érzéseim! – színészkedett
Keati. Úgy tett, mintha sírna.
-Ti megbeszéltétek ezt közösen, hogy kinyírjátok az idegeim,
mielőtt Eldaryába érnénk? – nevetett a fiú.
-Én úgy tudtam te türelmes vagy – jegyezték meg egyszerre, teljesen véletlenül.
-Egy bizonyos fokig igen, na de most menjünk! – ezzel újra
láttam felbukkanni a fényt. Egyesével áthaladtunk rajta, majd egy körteremben
találtuk magunkat. Eldaryában lennénk?
-Megérkezünk! – kiáltotta el magát Sheila és lelkesen a
magasba emelte a kezét. Éppen akkor, amikor egy kék hajú ficsúr a lépcsőn jött
lefelé.
-Bocsánat én nem akartam! – szabadkozott.
-Már megint te? – nézett rá morcosan a fickó újdonsült
barátnőmre. Ő lenne az-az elf, akiről korábban beszélt? Egy fekete hajú srác
is felbukkant. Csendben figyelte az eseményeket. Jobban mondva, minket lányokat.
-Ja, csak te vagy az? – legyintett rá se hederítve a
srácra. Kivert valamit a kezéből.
-Van fogalmad róla, hogy egy fontos főzetet semmisítettél
most meg? – szórtak szikrákat az elf szemei. – Te ügyetlen, kétlábon járó
szerencsétlenség! Héj ez csúnya viselkedés! – gondoltam. Akadtam már össze hasonló jellemmel.
-Fogd be! – kiáltott rá mérgesen barátnőm.
-Te fogd be! Nem látod mit tettél?
-Na jó ez kész! – szólaltunk meg egyszerre a többiekkel.
-Szerintem kedvelik egymást – szűrtem le a viselkedésükből
adódóan. Elvileg az szekálja a másikat, akik kedvelik egymást nem?
-Mit mondtál? – néztek rám vádlón. Most meg mi rosszat tettem?
-Ezt az idiótát kedvelni? – fonta keresztbe a karjait a
copfos sértődötten.
-Kedvesem. Mindenki magából indul ki! – dörgölte az orra alá
Sheila.
-Ugyan már Ezarel! – szólt a fekete hajú srác kuncogva. Szóval
Ezarelnek hívják.
-Te azt gondolod, hogy idióta vagyok? – kérdezte barátnőmet.
-Nem gondolom. Tudom.
-Utálom az angyali teremtményeket! – pufogott tovább.
-Látod tudsz te kedves is lenni! Angyalinak tartasz. Ti is
hallottátok, hogy angyalinak nevezett ugye?
-Na mész a francba!
-De csak ha te is jössz velem. Még a végén boldog lennél
nélkülem! – mosolygott gonoszan Sheil.
-Elárulnád minek hoztál ide még plusz 3 angyalkát és egy
embert? – tette fel a kérdést dühösen Leiftannak, de mielőtt válaszolhatott
volna az angyal lány közbevágott.
-Drágám, elárulnád, hogy ha ennyire utálsz minket, mit
keresel még itt?
-Leiftan a végén népszerűbb leszél a nők körében, mint én! –
vigyorgott a fekete ruhás srác és egy szempillantás alatt előttünk volt.
-Heló szépségem! -lépett oda Keatihoz és megcsókolta a
kezét. Ő persze azonnal elrántotta.
-Na kopj le vérszívó! Nem méltó hozzám egy démoni teremtmény.
Ismét hallottam, hogy Scarlett a fejemben szólal meg.
-Szánalmasak! Olyan, mintha egy rossz szappanoperába
csöppentünk volna nem?
-Uhum – értettem egyet bólogatva.
-Mi folyik itt? – jelent meg egy nő róka fülekkel és fura
bottal a kezében, amiben kék láng világított. Egy nagy termetű malacképű valaki
is állt mellette.
-Miiko? – vakargatta zavarodottan Leiftan a tarkóját.
Bizonyára szégyellte a lányok viselkedését.
-Egy ember? – akadt meg a szeme rajtam. -Leiftan, te
idehoztál egy embert? Ez kedves! Legalább Scarlett felkészített rá.
-Üdv – mosolyogtam félénken.
-Majd mindent elmagyarázok, csak szállás kellene nekik! – biccentet
felénk.
-Rendben – sóhajtott megadóan a rókafülű, úgy tűnt Leiftant
kedveli. -Ti pedig most azonnal tűnjetek a dolgotokra és a vitát befejezni! – odította,
aztán elment a fura szerzettel és az őrangyalommal. Most mit csináljunk?
-Na én mentem! – ezzel Ezarel megindult a lépcsőn. Most
figyeltem csak meg, hogy milyen sok ajtó van itt.
-A soha viszont nem látásra! – kiáltotta utána Sheila.
-Te még mindig itt vagy? – nézett a vámpírra másik barátnőm.
Megmondtam, hogy kopj le!
-Hát persze – nyomott egy gyors puszit Keati arcára, majd el
is tűnt.
-Szerintem jól mutattok együtt! – jelentette ki Scarlett,
mire Keati dühös vadmacska módjára kergetni kezdte a levegőben és a földön egyaránt, mi pedig kifelé haladtunk
Sheilaval valami pavilonhoz, ha jól értettem.
