6. Fejezet: Ismeretlen érzés

Alexis
Nem tudtam mit mondhatnék neki. Őszintén abban sem voltam biztos, hogy bármi szóhoz hasonló hang kijönne a torkomon. Egyszerre döbbentem meg és sokkoltam le. Leiftan... kockára is tehette volna az életem... ha Lainor most úgy dönt nem kímél, akkor lehet halott lennék. Mindegy nem számít, én csak egy jelentéktelen ember vagyok. Mindig is az voltam... miért is számítanék olyasvalakinek, mint ő? 
-Kérlek... vigyél vissza! – suttogtam. 
-Sajnálom – nézett a szemeimbe őszinte megbánással. 
- Nem kell. Te nem vagy gonosz. Hidd el van tapasztalatom a gonosz férfiakkal! 
-Bántottak téged? – leptem meg a szavaimmal. 
-Nem, mert megmentettek. Nem tudom ki, de hálás leszek neki ezért egy örök életre. 
-Ne haragudj egy idióta vagyok! – simított végig az arcomon. – Azt kérték tőlem, hogy öljelek meg... megfenyegették a szüleimet, de képtelen lennék megölni egy ártatlan teremtést, mint amilyen te is vagy. 
-A végén még elhiszem, hogy belém szerettél – mosolyogtam rá. 
-Hidd el! Ahogy megpillantottalak megtörtént. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez velem is megtörténhet, erre jöttél te és egyetlen pillantásoddal elvetted az eszemet. Biztosan lángban éghetett az arcom, de a zavaromat Leiftan hangja verte fel. 
- Alexis! – hangja aggodalommal teli volt. Nem néztem rá, valahol a szívem mélyén haragudtam, amiért nem velem volt, hanem Erynnel. Nem is értettem miért zavart ez!
-Jól vagyok – válaszoltam mielőtt bármit is kérdezhetett volna. 
-Mit tettél vele? – rontott neki dühösen Lainornak, miután megpillantotta a kést. 
-Ha mellette lettél volna ahelyett, hogy a húgommal enyelegsz te is tudnád! Sőt,  talán nem is került volna veszélybe! De nem tettem semmit, mert ő nem érdemli meg. Te se érdemled meg őt és a feladatot, hogy védelmezd! – vágott vissza az elf, mire Leiftan rám emelte a tekintetét. Lehajtottam a fejem, nem akartam ránézni. 
-Alexis... bocsáss meg! – végül mégis ránéztem és próbáltam visszatartani a könnyeim. 
-Semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem bántott.
-De megtehette volna, mert én nem voltam melletted, hogy megóvjalak – húzott magához és szorosan átölelt. 
-Ha még egyszer megpróbálsz hozzáérni halott vagy! – szegezte a mutatóujját Lainorra. Ekkor jutott eszembe mit is mondott a fiú. Ha ő és Eryn testvérek, akkor Ezarellel szintén azok. Most viszont nem volt időm ilyesmire gondolni, mert Leiftan teljesen átkapcsolt gyilkos üzemmódra. 
-Ahhoz képest, hogy a türelmedről vagy híres úgy látom Alexis a te eszedet is elvette! – vigyorodott el az elf, majd rám kacsintott. Édes Istenem mit akar ezzel elérni?
-Te még azt sem érdemled meg, hogy ránézz! – sziszegte dühösen Leif. Te jó ég zavarban vagyok! Miért kell ezeknek ilyeneket mondaniuk? Befejezhetnék ezt a hősködést!
-Hagyjátok abba kérlek! – kiabáltam rájuk. 
-Nézzétek! A virágok kihalnak! – hitetlenkedett Lainor.
-Igen... ez furcsa – Leiftan hófehér szárnyai elővillantak hátán és leszállt velem a fa tetejéről. Az elf is utolért minket, majd a tájat kezdtük vizsgálni. Visszamentünk a faluba, ahol szintén ugyan ez volt a helyzet. Ráadásul mindenki meg volt riadva. Az otthonuk... tönkre ment. 
-Minden miatta van! – mutatott rám egy nő, kisgyermekkel a kezében. 
-Talán tényleg hiba volt idehozni, úgy tűnik lehetetlen rád bízni bármit is – súlytott lenéző pillantásokkal testvérére Eryn. 
-Szóval a te kezed is benne volt ebben! – nézett Leiftan undorral a lányra. Elindultam a nagy fa felé, ami a tóból nőtt ki. Egy híd vezetett hozzá. Mindenki engem nézett, de nem szóltak egy szót sem. A tenyeremet ráhelyeztem a fa törzsére és koncentrálni kezdtem. Kérlek... kellj életre! Vakító fényesség ölelt körül és éreztem az energiát. Ugyan azt, amit Nevránál, de ezúttal tudtam, hogyan kell reagálnom rá. Az energia átáradt a fába és onnan minden növénybe, melyek új életre keltek. Talán szebben tündököltek, mint azelőtt.
-Tehát tényleg ő az! – hallottam Eryn döbbent hangját. Aztán egy másik hangot, amely számomra kellemesebben csengett, mint az előző. Csakhogy ez a hang a fejemben szólalt meg.
-Alexis, te ütődött! Hogy képzelted, hogy elmész Leiftannal és még jelet sem adsz magadról? Remélem jól vagy, de Leiftannal ezért még számolok! Viszont, ami most fontosabb és aggaszt, hogy Keatinek el kell indulnia Clarkhoz. Meghozzák az ítéletét és kissé meg van rémülve, mégha nem is mutatja – hadarta gyorsan Scarlett. – A nemphilimek földjén találkozunk.
-Leiftan! – kiáltottam oda neki. – Mennünk kell! MOST! 
-Hová? – értetlenkedett, ahogy felé futottam és elkaptam a kezét. 
-Haza – mosolyogtam rá. – Megmentjük Keatit! 
-Köszönjük Alexis! – hálálkodott Eryn, mielőtt én és Leif a magasba szálltunk volna. 
-Remélem látlak még! – csókolt kezet Lainor. – Ha te nem jönnél, én a világvégén is megtalállak. 
-Megmondtam, hogy ne érj hozzá! Mond csak te meg akarsz halni? – kérdezte flegmán őrangyalom, amin mosolyognom kellett, majd a magasba emelkedtünk. 
-Miért voltál ilyen undok Lainorral? – kérdeztem a fiút.
-Mert... te hozzám tartozol és nem hozzá! – nézett a szemeimbe. Elvesztem a tekintetében, levegőt sem kaptam. Mi ez az érzes? – Menjünk haza! – mondta végül.

5. Fejezet: Az elfek birodalma

Alexis
Leiftan közvetlenül a palotánál szállt le velem. Tényleg szemkápráztató hely volt, ahová magával hozott. De volt egy dolog, ami nagyon furdalta a kíváncsiságom.
-Miért jöttünk ide? -kérdeztem.
-Találkoznunk kell valakivel -mondta és megfogta a kezem, hogy maga után húzzon. Zavarba hozott a viselkedésével, de ennek ellenére követtem őt. Kellemetlen volt, ahogyan mindenki megbámult, miközben haladtunk egyre beljebb a hatalmas építményben. Úgy néztek rám az emberek, mint egy igazi kívülállóra. Bár nem tévedtek, én tényleg nem ide tartozom. Leiftant többen is felismerték és köszöntek neki, amit ő viszonzott, végül elég hamar utunk végéhez értünk. Egy ajtó elött álltunk meg, amit két nephilim őrzött. Nahát ez furcsa! Mit keresnek ők az emberek között, amikor nekik van saját birodalmuk?
-Ők... miért nem a Nephilimek földjén vannak? – adtam hangot kíváncsiságomnak.
-Mert a dolgukat végzik. Erről majd később mesélek.
-Rendben – bólintottam rá. 
-Szeretnénk találkozni vele... – szólt immáron a két pasashoz Leiftan. Vajon kiről beszélhet? Kit akar ennyire látni?  
-Rendben menj, de ő itt marad! – néztek rám szúrós tekintettel a fickók. Most komolyan nem akarnak beengedni? Hogy ezek mennyire modortalanok! Ennél jobban nem is lehetne a tudtomra adni, hogy nem vagyok itt kívánatos személy. 
-Alexis várj itt, mindjárt jövök! – nézett rám bocsánat kérően Leif. 
-Semmi szükség rá! – nyílt ki az ajtó és egy lány állt meg velem szemben. Hosszú, vörös, derék alá érő haja,  fonatba volt rendezve. Fekete szárnyai bámulatosan festettek, vörös-fekete öltözetékével, tökéletes harmóniát alkottak. A kezében egy kardot tartott, aminek fekete pengéje félelmetesen hatott. Kissé... ijesztő angyali lénynek! – gondoltam, majd végig simított a fejemen, amitől melegség és egyfajta bizsergés fogott el. Megnyugodtam! Eloszlott a félelmem! – hitetlenkedtem magamban. Vajon ki lehet ő? Vele kellene beszélnünk? Miért? 
-Reyla szeretnék veled beszélni egy halaszthatatlanul fontos ügyben – nyitotta szóra száját Leiftan. 
-Gyertek! – intett, mi pedig úgy tettünk, ahogy kérte. Egy szobába mentünk, aminek erkélye volt. Hatalmas erkély és elég magasan. Nyugodt voltam, nem tört felszínre belőlem a rémület. Gyönyörű kilátás tárult elém idefentről. 
-Mi lenne az a fontos dolog? – kérdezte Reyla. 
-Ő itt Alexis. A földről jött ide, amikor megmentettem az életét egy démontól, aki az életére akart törni és meglátta a nyolcágú csillagot a karomon. Üldözik őt.
-A démonok? – kérdezte és, mintha kissé meglepődött volna. -Mit akarhatnak tőle? 
-Ugyan azt, amit régen tőled – válaszolta a fiú, mire a lány teljesen elsápadt. -Visszahozta Nevrát a halálból – Reyla nagyot nyelt, majd közelebb sétált hozzám. -Szóval... te vagy az. Ki? Mégis kire gondol? 
-Tudod Alexis... egykor hasonló voltam hozzád. Azért, mondom, hogy hasonló, mert nem ugyan olyan erőt birtokoltam... mégis, mintha csak ugyan azokról a képességekről beszélnénk. Az az a tiédről, ami még él és az enyémről, aminek nagy részét ellopták tőlem a démonok. 
-Ellopták? -dülledtek ki a szemeim. Démonok? Akkor azok az izék... démonok voltak?
-Igen, ellopták. Még, mindig bennem lakozik kis mértékben de, nem úgy, mint azelőtt – vált szomorúvá arckifejezése. Szóval ő az, akiről Scarlett beszélt nekem.
-De én... sajnálom, de nekem...
-Az angyal érintése... -mosolygott a lány, én meg csak értetlenül álltam a tények előtt. Folyton ugyan ezt hajtogatják! Bár én sem tudom megmagyarázni, hogyan sikerült Nevrát életre keltenem, mégsem értem, mi ez az angyali érintéses dolog. -Kilettem taszítva a nephilimek közül – folytatta a monológját. Mindig különcként tekintettek rám, mert a képességeim sötét dolgokhoz voltak kötve.
-Hogy érted ezt? 
-A halálhoz – mosolyodott el ismét. 
-Ezek szerint egy vagyok közületek és még is kitaszított leszek a képességeim miatt ugye? 
-Ne így gondolkodj! Tudod,  nem azért vagy más, mert ők ezt mondják... és a sötétséghez kapcsolnak az erőd miatt... azért vagy más, mert olyan dolgokra vagy képes, amire senki más és emiatt félnek majd tőled. 
-Képes voltam arra, hogy bárkivel átéreztessem, és megláttassam a halálának pillanatát és az azzal járó félelmet. Viszont képes voltam arra is, hogy pusztán az akaratommal elvegyem bárkitől a rettegést. Az erőm messzire terjedt, viszont megjósolták, hogy lesz egy hozzám hasonló.
-Az lennék én? 
-Igen – bólintott. -A jóslat egy lányról szólt, aki egy érintésével képes visszahozni a holtat az élők közé. Nem hittem el, amit mondott vagy csak nem akartam elhinni. Teljesen összevoltam zavarodva és egyedül akartam lenni. Rohanni kezdtem, de fogalmam sem volt róla merre tartok csak azt akartam, hogy távol legyek mindenkitől. Nem akarok az angyalok vérével rendelkezni! Nem akarok itt lenni! Nem tudom mit akarok... 
-Alexis! – hallottam Leiftan hangját a távolból, csakhogy eszembe se volt visszafordulni. Minek kellett neki megmentenie? Ha halott lennék, talán minden jobb lenne. Viszont akkor a lányokat sem ismertem volna meg. Szegény Keati vajon jól van? Sheila tán most is épp Ezarel vérét szívja? Na és Scarlett? Biztosan a gondolataiba van mélyedve... igazából eléggé kiismerhetetlen. Egyáltalán épségben vannak? Mi történhetett velük és azzal a szörnyeteggel? Az összevissza futkározásban találtam egy növényzettel teli helyet, csakhogy már nem a palotán belül voltam. Egy fűzfa tövében telepedtem le. Legalább is úgy nézett ki csak ez rózsaszínben pompázott. Valahogy szerettem a természetet, mindig megnyugtatott. Mit tegyek? Fogadjam el a sorsom és adjam át magam annak aki vagyok? Esetleg próbáljak meg minden információt és a történteket nem megtörténtnek tekinteni? Jaj a fenébe is! Most teljesen zavart vagyok! Egy hangot hallottam a bokrok mögül közeledni. Egy lány lépett elő és rám emelte a tekintetét.  Amikor a szemeibe néztem olyan volt, mintha már találkoztam volna ezzel a szempárral korábban. Egy kis idő után eszembe jutott, hogy hol is. Ezarelnek pontosan ilyen a tekintete, de ezé a lányé barátságosabb és szelídebb volt. Vajon lehetséges lenne, hogy ő és Ezarel testvérek? Végülis a lány egy elf. 
-Ki vagy te? – kérdezte félénken. 
-A nevem Alexis és a tiéd? 
-Én Eryn vagyok – méregetett furcsán. Valószínű, hogy a földi ruháim miatt volt. 
-Nem vagy ide valósi ugye? – jött közelebb. 
-Nem. A Földről jöttem. De, ha közelebbit kell mondanom, akkor Eldarya főhadiszállásáról kerültem ide Leiftannal. 
-Jól hallottam, hogy főhadiszállást mondtál? – kerekedtek el a szemei. 
-Igen jól -mosolyogtam.
-Akkor biztosan... biztosan találkoztál vele.
-Kiről beszélsz? 
-Ezarelről a báttyámról – teljesen ledöbbentett. Csakugyan jól sejtettem. 
-I...igen.  
-Hogy van? Minden rendben van vele? – szomorodott el, amit nem tudtam minek betudni. 
-Persze. Csak épp nem a legkedvesebb teremtés, akivel eddig életem során találkoztam. 
-Mindennek megvan az oka és ez talán a mi hibánk – mormolta a lány az orra alatt. 
-A tiétek? Kire gondolsz? 
-Az szüleimre és magamra. 
-Értem – válaszoltam, nem hittem, hogy faggatnom kellene, nem éppen  ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. 
-Mond csak... lenne kedved eljönni velem az otthonomba? – kérdezte. 
-Nem tartom ezt a legjobb ötletnek – válaszoltam és arra gondoltam, hogy veszély is leselkedhet rám. 
-Alexis. Csakhogy megtaláltalak. Eryn? -nézett az tündérlányra Leif.
-Örülök, hogy látlak, már rég nem találkoztunk – mosolygott Eryn. Szóval ismerik egymást. Ahogy a lány végig mérte Leiftant úgy tűnt elég közelről. -Gondoltam Alexis meglátogathatná az otthonomat. 
-Rosszul gondoltad. Alexis most velem jön! -fogta meg a kezem és húzott volna maga után. 
-Ugyan Leiftan! Nem hiszem, hogy bármitől is tartanod kellene. Ha gondolod elkísérheted – ajánlotta fel. -Keresünk neki valami megfelelő öltözetet, mert túlságosan kilóg a sorból.
-Rendben. De nem leszünk sokáig -egyezett bele végül. 
-Nyugalom. Melletted nem eshet bántódása – jegyezte meg Leiftannak útközben a lány. 
-Légy óvatos! Az elfek nem éppen a kedvességükről és a vendégszeretetükről híresek. Ne egyél és ne is igyál semmit még ott vagyunk -súgta oda a fiú nekem, mire csak bólintottam. Amikor megérkeztünk szemkápráztató látvány fogadott. Minden tarka színekben pompázott. Azt hittem, hogy ilyen a valóságban nincs. A házak fákra építve tornyosutak a magasba. Apró tündérek és különféle állatszerű lények játszadoztak a kis tó közelében, majd a semmiből egyszarvú jelent meg mellettem. Nem bánnám, ha itt kellene leélnem az életemet – gondoltam. Az egyszarvú felé nyújtottam a kezem, de Eryn megszólalt.
-Óvatosan! Az egyszarvúak félénk teremrések. Nem félt tőlem, amit a tudomásomra is hozott azzal, hogy közelebb tolta fejét, hogy megsimogathassam. -Úgy tűnik kedvel téged. Oldalra pillantva észre vettem, hogy egy fiú bámul rám egy fa tövében ülve. Szőke haja kihangsúlyozta hosszúkás arcvonásait és ragyogó zöld szemeit. Sosem láttam még ilyen szempárt. Teljesen megbűvölt a pillantása és neki is elffülei voltak. Felső testére tévedt pillantásom, amely kidogozott volt, tisztán láttam a kigombolt felsőrészének hála. Egy pillanatra eszembe jutott mit is teszek, így hát gyorsan elkaptam a fejem és az arcom is lángban égett. 

-Lainor? Mit keresel már megint itt? – nézett rá rosszallóan Eryn a fiúra. 
-Ezt én is kérdezhetném tőled. Egy nephilim és egy ember? Minek hoztad őket ide? -állt fel, majd közelebb sétált hozzánk. 
-Mi is örvendünk! -néztem rá morcosan, mire elvigyorodott. 
-Hm... gyere velem! – fogta meg a kezem, de abban a pillanatban Leiftan is elkapta az övét. 
-Nem megy veled sehová! -gyilkos pillantásaitól én is megrémültem. 
-Nem tudtam, hogy ez a lány a kedvesed ne haragudj! – vigyorgott gúnyosan egy csepp félelem nélkül a fiú. Leiftan és én is zavarba jöttünk a kijelentéstől, de zavarunk gyorsan szerte foszlott.
-Nem erről van szó! Én felelek a biztonságáért és nem bízom benned! A tündérek mind megbámultak minket és össze sugdostak, ahogy haladtunk. Hamar ránk is sötétedett, aminek Leif nem igazan örült és én sem. A elf fiúk és lányok mind egy hatalmas tábortűznél gyűltek össze énekeltek és táncoltak. 
-Éppen ünnepelnek -súgta őrangyalom. 
-Így van. Ideje lenne átöltöznöd, hacsak nem szeretnél minden kíváncsiskodó szem prédájává válni -Eryn egy házba vitt be engem, ahol egy ruhát adott rám. Nem viseltem még korábban hasonlót, ezért furcsán éreztem magam benne. Virágokkal volt díszítve és a kis tündérek a hajamba is aggattak néhányat. 
-Csodásan nézel ki! -gyönyörködött Eryn. 
-Így igaz, olyan vagy akár egy igazi tündér -csacsogták vidáman a kis tündér lények. A lány és én kisétáltunk a házból, majd a tűz közelében lévő fánál megálltunk. Pár perc múlva észre vettem, ahogy Leiftan és ő félre vonulnak beszélni. Nem tudom miért, de kissé dühített a dolog, főleg amikor a fiú mellkasába temette az arcát és úgy nevetgéltek. 
-Nem nagy vétek egy ilyen gyönyörű lányt magára hagyni? – hallottam meg Lainor hangját mögülem. 
-Egész jól elvoltam egyedül.
-Szeretnék mutatni valamit. Hidd el jobb látvány lesz, mint azt a kettőt bámulni egész éjjel. 
-Rendben -bólintottam és követni kezdtem. Egy ösvényen haladtunk, majd egy hatalmas fát pillantottam meg. 
-Kövess! -mondta és én úgy tettem. Az elf fiú segítségével felmásztunk a fa tetejére, ahonnan csodálatos volt a kilátás. Csak egy pillanatra fordítottam hátat neki, mire egy kést szorított a torkomhoz.
-Sajnálom. Meg kell öljelek – taszított a földre és fölém tornyosúlt. A szívem kihagyott egy ütemet és magamban Leiftan nevét kiáltottam, de tudtam ő most nem hall engem. Könnyek gördültek végig az arcomon, ahogy a zöld szempárba néztem. Megtántorodott és eldobta a kést a kezéből, majd szorosan átölelt. 
-Meg kellene öljelek, de képtelen vagyok megtenni! 
-Miért? 
-Mert az első pillanatban megbabonáztál -suttogta a fülembe.