4. Fejezet: Biztonság

Alexis
-Ez hihetetlen! -hallottam még Scarlett hangját, mielőtt minden elsötétült volna. Amikor kezdtem magamhoz térni egy hosszú folyosón haladtam végig, de nem a saját lábamon. Kábultan néztem fel Leiftan zöld szemeibe, ami éppen az én arcomat figyelte. Hová visz? A karjaiban vagyok? – enyhe pír ült ki az arcomra, valahogy tőle nem tartottam nem úgy, mint bármelyik másik férfitól. Talán mert ő volt az én személyes őrangyalom. 
-Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen. 
-Egy kicsit jobban, most már letehetsz! – mosolyogtam.
-Vigyáznom kell rád, nem szeretnék egy újabb ájulást! – tiltakozott. 
-Hová viszel? 
-A szobámban pihenhetsz. Hamarosan elkészül a sajátod. 
-Mikor mehetek haza? – kérdeztem, hogy tereljem a témát és a zavarom. Valójában tényleg érdekelt a dolog.
-Még nem tudom mi lesz, főleg ezek után – gondolkodott el.
-Hogy érted ezt? 
-Nagyon ritka képességekkel rendelkezel Alexis, és most már kétségtelen, hogy közülünk való vagy. Bennem is angyali vér csörgedezne? Ez abszurd, hogy lehetnék én angyal? Én egy árvalány vagyok... egy árvalány, semmi több! - ismételgettem önmagamnak.
-Ez valami tévedés lehet! -mondtam, ahogy letett az ágyra. 
-Hidd el, ez nem az!
-Egy szárnyak nélküli angyal Leiftan, akinek ráadásul tériszonya is van? – húztam fel fél szemöldököm a válaszára várva. Csakhogy válasz helyett közelebb lépett és eldöntött az ágyon. Farkasszemet néztünk egymással pár másodpercig, majd a takarójért nyúlt és miután betakart távozott. Te jóságos Isten! Teljesen vörös lehetett az arcom, annyira zavarban voltam, hogy szinte azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Biztosan azért van, mert nem vagyok hozzászokva a férfiak közelségéhez. Jobban mondva a jószándékú kedvesebb fajtához. Tényleg egy lennék közülük? Szegény Leiftan, jól megverte a sors velem!
Talán 1-2 órát sikerült pihennem, amikor éreztem, hogy a gyomrom korogni kezd és ennem kellene valamit. Scarlett őrült módjára rontott be az ajtón, éppen amikor feltápászkodni készültem az ágyból. Mondanom sem kell, abban a pillanatban visszazuhantam az ágyba a rémülettől. 
-Hupsz! Bocsika! -mosolyodott el. 
-Remélem, most örülsz! -mosolyogtam én is. 
-Na! Én csak érted jöttem, Leiftan azt mondta vigyelek enni! Szóval remélem jobban vagy és tudsz a saját lábadon jönni, mert nincs kedvem veled végig repülni az ebédlőig! – vigyorgott. Hát ez felettébb kedves! 
-Menjünk már! – forgattam a szemeim.
-Az ebédlő felé haladva mindenki megbámult engem. Nem csodálom! Földi ruhák és a csodás fejem! Biztosan borzasztóan festhettem. 
-Szerintem gyorsan bejárta a híred Eldaryát – jegyezte meg Scarlett. 
-Mi? Hogy érted ezt?
-Hihetetlen, amit csináltál! Tudod ez nem mindennapi erre felé. Rajtad kívűl egy valaki volt képes ilyesmire korábban. 
-É...értem. Na és hogy van Nevra?
-Remekül, bár már Keati nem mondhatja el ugyanezt magáról! -húzta el a száját. 
-Mi van Keativel? -aggodalmaskodtam.
-Miiko Clark elé akarja küldeni, hogy megkapja a maga megfelelő büntetését. 
-De ezt nem teheti! Keati nem gondolt rá, hogy ez fog történni! – keltem ki magamból, a hangom pedig belepte az egész körtermet, ahová érkeztünk a nephilimek földjéről.
-Ezt ne nekem mond, én tudom! – tette fel védekezően a kezét. Hogy lehet mindig ilyen semleges, amikor valami halálosan komoly dologról van szó? 
-Héj te ott! -jött egy ijesztő hang a hátunk mögül. -Add nekem az életed! – szánta nekem a csábító ajánlatot egy vörös testű, sárgán világító szemű, nyálkás lény.
-Remek, hát már ez is megakar ölni? Egyáltalán mi ez az izé? -kérdeztem barátnőmet, aki már a levegőben volt és teljesen úgy festett, mintha kész lenne szembeszállni az ellenséggel. A következő pillanatban megjelent Sheila. 
-Fúj ezt az undormányt! – nézett fintorogva a lényre, aki nem törődött a lányokkal, karok nőttek belőle, amivel egyenesen engem ragadott meg. Égette a bőröm az szorításának helye. 
-Engedd el! – kiáltották barátnőim, majd Sheila kardot rántott és lesújtott, csakhogy bármit is tett vagy tettek nem használt, a teste regenerálódott. Úgy éreztem gyengülök és egyre elviselhetetlenebbé válik a fogása által kiváltott fájdalom. 
-Add nekem az angyal erejét!
-Azonnal ereszd el őt, te ocsmány dög! – hallottam Leiftan hangját és egy korbács, amit fény ölelt körül támadóm testébe hasított. A szörnyeteg elengedett és a földre zuhantam. Leiftan a karjaiba vett és éreztem, ahogy a magasba emelkedett velem. 
-Intézzétek el! Miikojék segítenek, nekem biztonságos helyre kell vinnem őt! 
-Rendben ezt élvezni fogom! – vigyorgott Sheila, mi pedig eltűntünk onnan. Kezdtem visszanyerni az erőmet és egyre tisztábban láttam. 
-Leiftan! -kiáltottam rémülten, ahogy megláttam milyen magasan vagyunk. 
-Nyugodj meg, velem vagy, nem lesz bajod! – a hangja tényleg megnyugtatott kissé, bár nem egészen. Amikor korábban repült velem más volt, mert nem néztem le, de most láttam mekkora távolságra vagyunk a föld felszínétől. 
-Mutatok valamit! -súgta a fülembe és gyorsított a tempón. -Nyisd ki a szemed Alexis! – szólt kis idő múlva. 
-Én... én... – kinyitottam a szemem és azt hittem álmodok. Majdnem elájultam a látványtól, ami fogadott. Sosem láttam szebbet!
Egy palotát pillantottam meg a közelben, vízesést és hegyeket. Pillangók százai repültek, tarka színűkkel megfestve a tiszta kék égboltot, és a nővények ékes ruhájaként festettek a tájnak. A levegőben madárhoz hasonlító, négylábú lények repkedtek. 
-Azok...
-Azok griffek! – mosolygott a fiú. 
- Köszönöm, már nem félek. Idefentről látom, hogy ez milyen gyönyörű. Tudom, hogy ameddig melletted vagyok megvédesz és nem kell féljek semmitől – hajtottam a mellkasához a fejem. 
-Mindig is megvédtelek és örökké vigyázni fogok rád! – mondta, miközben végig simított a hajamon.

3. Fejezet: Angyali érintés

Alexis
Annyira kívülállónak éreztem magam a földön, de azt kell mondjam, itt se sokkal rózsásabb a helyzet. Furcsán néznek rám az itteni emberek vagy lények. Nem tudom, hogyan is nevezhetném őket. Miért láttam meg azt a szimbólumot? Talán még most is normális életet élhetnék a földön! Normálisat? Most komolyan ilyenekre gondolok? Soha nem volt normális életem! Ha pedig Leiftan nem siet a megmentésemre, lehet már halott lennék, sőt mi több biztos. Mit akarhatott tőlem az a szörnyeteg? Miért tört az életemre? 
-Scarlett – szólítottam meg a lányt, akivel egy fa tövében telepedtünk le, amíg a többiek Miiko utasítására próbálták hasznossá tenni magukat. 
-Hm? – rám se nézett, magaelé bámult. 
-Én nem értem ezt! Nektek vannak képességeitek ugye? Mármint, gondolom én abból, amit eddig tapasztaltam veled kapcsolatban. Lehetséges lenne, hogy én is közétek tartozom, és ezért látom a jeleket? – tettem fel a kérdést, amire nem jött válasz. Scarlett némán bambult ki a fejéből, mint aki megsem hallotta, amit az imént mondtam. Teljesen máshol járt. Úgy tűnik szeret álmodozni! 
-Hahó! Föld hívja Scarlettet jeletkezz! -legyeztem a kezemmel az arca előtt, hogy észhez térjen. 
-Mi? Hol? Ki halt meg? – ugrott fel hirtelen. 
-Figyelsz te rám egyáltalán? –tettettem sértettnek magam. 
-Legközelebb csak akkor zavarj meg, ha valami életbe vágóan fontos dologról van szó! Éppen az emberi mogyoróvajon elmélkedtem – mondta csalódottan, amiért szertefoszlottak miattam az ábrándjai. 
-Ez egy fontos dolog volt! Egyébként az fincsi – mosolyogtam. 
-Fúj, hogy te milyen perverz vagy! – vigyorgott. Jézusom csak nem arra célzott, hogy a mogyoró vajat úgy készítik.... Te jó ég, ez kínos!
-Scarlett ez nem úgy van, ahogy te elképzeled! A mogyoró vajat... – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, paradicsom vörös arccal.
-Mi? Mondtál valamit? – kérdezte. Úgy látszik már teljesen máshol járt ismételten.
-Sziasztok csajok! – jelent meg hirtelen a semmiből Keati. Nagyon zaklatottnak tűnt, bármennyire is próbálta leplezni. 
-Történt valami? – érdeklődtem. 
-Á semmi! Nekem sok volt ez a meló – törölte meg a homlokát, mintha izzadna a fáradtságtól, miközben semmi jele nem mutatkozott annak, hogy ő tényleg kimerült volna bármiben is. Scarlett felrepült a fa tetejére, de rögtön le is jött. 
-Keati a vámpír erre felé tart! – vigyorgott gúnyosan. Korábban már majdnem kinyírta a lány cukkolásáért.
-Ha kérdezi nem láttatok! – ezzel egyik pillanatról a másikra eltűnt.
-Sziasztok! A barátnőtöket keresem, Miiko közös munkára osztott be minket, erre egész egyszerűen lelécelt. Nem láttátok? – tette fel a kérdést nekünk a vámpírfiú akit, mint korábban megtudtuk Nevrának hívnak. 
-Tulajdon képpen most kire gondoltál? – vigyorgott hülyén Scarlett. 
-Az angyalian ördögi nőszemélyre Keatire – kúszott mosolyra a szája. 
-Nem láttuk bocsi! – hadartam, mire megkerült minket és megragadta a levegőt, majd Keati ismét látható volt. 
-Az ördögbe lebuktam! – dobbantott nagyot a lábával, mi pedig a szánk elé emeltük kezünket, hogy vissza tartsuk a nevetésünk de, amint egymásra néztünk mind a hárman nevetésben törtünk ki. 
-Gyere mennünk kell! – szólt Nevra a lánynak. 
-Dehogy is megyek! Szerintetek így illik bánni a vendégekkel? – tette csípőre sértődötten a kezét Keati. -Nem vagyok a csicskád se neked, se Miikonak!
-Nem akarok kötekedni, de fogok! Keatinek teljesen igaza van – állt Scarlett a lány pártjára. Bezzeg ilyenkor figyel! Nevrát teljesen hidegen hagyta, amit mondtak. Megragadta Keati kezét és maga után kezdte húzni, Keati meg akkora pofont lekevert neki, hogy az én fülem is csengett.
-Tapló ne ráncigálj! – morogta a lány. 
-Rendben – mondta majd fölkapta az ölébe és úgy indult vele tovább. 
-Lányok mentsetek meg! – Kiáltott segítségért barátnőnk, de mi csak a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
-Rendben rendben! Megyek a lábamon tegyél le! – a fiú kis gondolkodás után kétlábra állította. -Te akartad! – megragadta Nevrát és a magasba repült vele. -Akarod, hogy ledobjalak? 
-Istenemre mondom Keati, ha nem viszel le innen kitépem a tollaidat és leamputálom a szárnyaid! – kapálózott az áldozat. 
-Egy vámpírnak nincs Istene! – mondta és eleresztette a fiút. Majdnem elájultam, amikor a srác földet ért. Úristen meghalt! – gondoltam. Scarlettnek viszont meggyőződése volt, hogy életben van. 
-Halott! Nem mozdul, nem látod? – akadtam ki és megpillantottam őt. Jobban mondva a szellemét a teste mellett. Basszus! Olyan dolgokat látok, amiket nem kéne, pedig sosem voltam drogos! Amikor a vámpír srác a kelleténél hosszabb ideig volt mozdulatlan Keati és Scarlett is kezdtek kétségbeesni. Meghalt ez teljesen biztos volt. Keati biztosan nem megölni akarta csak egy kicsit megleckéztetni. Hát sikerült neki nem kicsit!
-Én.... én.... kinyírtam? – változott hisztérikusan vékonnyá hangja és tudtam, hogy a könnyeit nyelte  vissza. Erősnek akart mutatkozni. 
-Te látsz engem igaz? – kérdezte a fiú szellemi alakja. 
-Igen.
-Tudom, hogy nem akarta... segíts nekem visszatérni! – azt hittem helyben leülök. Mit akar tőlem? Én szívesen segítenék, de mégis hogyan?
-Alexis kihez beszélsz? – értetlenkedett Scar. 
-Mi történt itt? – jelent meg Leiftan és Nevra testéhez rohant. Sokkos állapotba került. -Melyikőtök tette ezt? – nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nyugodt természetűnek tűnő srác, tud ennyire dühös lenni. Én is kikeltem volna magamból, ha egy számomra fontos emberrel ez történik. Így is szörnyen érint most ez az egész. 
-Valamiért úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, aki tud értem tenni valamit – beszélt hozzám ismételten a vámpír. -Ne kérdezd miért, mert én sem tudom! Akarva-akaratlanul elindultam a teste felé, majd letérdeltem és az ölembe helyeztem a fejét. 
-Alexis mit csinálsz? – kérdezte Leiftan. 
-Azt én is szeretném tudni! – hallottam Miiko hangját mögülem. -Mi történt Nevrával? – hüledezett. Egy fehér hajú izom kolosszus kísérte őt idáig és Ezarel. Miért pont most kellett megjelenniük? 
-Azt amit tennem kell -válaszoltam végül és kezemet Nevra arcára helyeztem. Térj vissza! Kérlek térj vissza! – mondogattam magamban, majd bizseregni kezdett az egész testem és éreztem, hogy a melegség, ami elöntött belül, átszivárog a fiúba belőlem. A következő pillanatban tágra nyíltak a szemei és mély levegővel telítette meg a tüdejét. 
-Az angyal érintése! – mondták mind egyszerre döbbenten.