7. Fejezet: Bárhová követlek

Alexis

A nephilimek földjén nem volt túl rózsás a helyzet. Mindenki jelen volt Clark termében, kivétel Keatit. Scarlett rohant hozzám és a nyakamba ugrott, Leiftant viszont kevésbé érte kellemes fogadtatás, ugyanis barátnőm, egy szép kis nyaklevessel indított. 
-Áú! – jajdult fel hallkan a fiú. -Ezt meg miért kaptam?
-Majd később elmagyarázom, most nem érünk rá erre! – próbált kitérni a válasz elől a lány.
-Valld csak be, te élvezed, ha kínozhatsz! Arra bezzeg volt időd, hogy lekeverj egyet! – duzzogott Leif. 
-Még szép, már előre kitervelt volt! – kacsintott barátnőm, ezt követve a többiek felé sétáltunk. A többiekbe a gárdavezérek tartoztak és Sheila. Ott volt Ezarel, Nevra, Valkyon és Miiko is. Mindenki. Szép kis kupaktanács... – gondoltam. 
-Örülök, hogy látlak! – mosolygott rám Sheila. -Lenne mit megbeszélnünk, ha itt végeztünk Leiftan! Ez rád is vonatkozik – tette hozzá, miután láthatta bamba arckifejezésem. Legalább nem közösítenek ki, ez már egy jó jel. Remélem Keati megússza épp bőrrel! Ebben a pillanatban elég volt csak rágondolnom és már jelen is volt. Láncra verve, mint egy kutya.

Te jó ég, ezt nem hiszem el! Milyen kegyetlen ez a Clark! Két izmos pasas hurcolta be és cseppet sem finoman. Ráncigálták, ami nekem nagyon nem tetszett. 
-Elég! Ez kegyetlenség! Azt hiszik ezzel a bánásmóddal jobbak itt bárkinél? Maguk rosszabbak nála! Sőt egyenesen undorítóak! – mindenki meredt szemekkel bámult rám. Keati teljesen elfehéredett, Scarlett pedig azt hittem ott helyben esik össze. Nem most kéne fitogtatnia a színészi tehetségét, igazán segíthetne! Most, hogyan mászok ki a csávából? 
-Tudom, hogy ez egy hirtelen kitörés volt velem is megesik, de ezt nem kellett volna! – világosított fel a fejemben. Mintha én nem tudnám! Ezzel sokat segített... igazán.
-Te csak egy egyszerű halandó vagy! Te akarod megmondani nekünk, hogy helyesen cselekszünk-e? – állt fel dühösen Clark. Hangja bezengte az egész helységet. Dühös volt. Rám volt dühös, amitől borsódzott a hátam. Ezt most elintézted Alexis! Miért nem tudtad befogni? Mit képzeltél, hogy csak úgy osztod itt az észt? Hát most aztán, megszívhatod! – vívtam belső harcot önmagammal. 
- Sajnálom én csak...
-Nem! Ne haragudj, hogy ezt mondom Clark, de ő nem csak egy ember! – kelt védelmemre Leiftan. 
-Ugyan már! Mit tudhatsz te, amit én nem? Azt mondtam, hogy vigyázz rá és óvd őt, de nem hittem volna, hogy ennyire beleéled magad a feladatodba Leiftan! Annyira, hogy még tőlem is védelmezed! – teljesen belepirultam a férfi szavaiba, de Leiftan csak lehajtotta a fejét és a gondolataiba meredt.
-Hidd el nem tudhatsz mindent! Birtokolja az angyal érintésének képességét! – nézett fel határozottan Clark szemeibe a fiú. Clark megmerevedett. Szóra nyitotta volna a száját, de egy árva hang sem jött ki rajta. 
-Azt hiszem uram eltértünk a tárgytól! – törte meg a csendet az egyik fickó. 
-Khm... valóban! – köszörülte meg a torkát Clark, ezzel észhez térítve magát.
-Ez nem éppen így van! – szólalt meg most először Nevra. 
-Hogy érted ezt? – érdeklődte az angyalszárnyú uralkodó.
-Megmentette az életemet – jelentette ki a vámpír. 
-Eleve azt nem értem, hogy hogyan nyiffanhatott ki, ha már amúgy is halott? – mormolta az orra alatt Keati, öhm... elég jól hallhatóan. Miért nem tud csendben maradni? 
-Szóval elismered Keati, hogy megölted őt, majd te... – nézett rám még mindig hitetlenkedve. -Visszahoztad őt az életbe?
-Így történt – válaszolt unottan a lány. Ez nem jó taktika, sőt ez egyenesen rossz! Hagyja már abba!
-Sajnálom, de meg kell hozzam a döntésemet! Nem szívesen teszem, de meg kell büntesselek!
-Milyen büntetést szánsz nekem? – fürkészte a lány a férfi tekintetét.
-Száműzést. Ezennel száműzlek téged a földre Keati. 
-Hogyan? – kétségbeesett hangja szíven ütött. Én is ezt kérdeztem... magamban. Mi a franc? -Hiszen nem is ismeri az emberek világát! – suttogtam magam elé. -Nem teheti ezt vele!
-Ami pedig téged illet, veled van egy kis megbeszélni valóm! – szánta nekem a mondatát. Még mit nem! Nem fogok én veled tárgyalni az is biztos! Száműzd magadat a Földre utánam, ha tárgyalni akarsz te aljas! Mert egy biztos megyek Keati utánad! Nem maradok itt, mert a barátnőmnek szüksége van rám. Clark átjárót nyitott a földre, amin Keati áthaladt, én pedig abban a pillanatban utána ugrottam, mielőtt bezárult volna a kapu. Remek helyen kötöttünk ki. Pontosan ráestem az úttest kellős közepén. Az autók dudáltak, mire felkeltünk a földről és sikerült menedéket találni előlük a járdán. Este volt már. Mindenki megbámulta a fura öltözetünket.
-Te meg mégis mi a fenét csinálsz itt? – nézett döbbenten rám a lány. 
-Nem ismered ezt a helyet, szóval úgy gondoltam segítek eligazodni – mosolyogtam.
-Ó Alexis! Leiftan már biztosan elindult utánad! – csapott a homlokára. 
-Ahogyan én is – megfordultunk a számomra ismerős hang irányába. Reyla volt a hang hordozója és igazán meglepett a jelenléte. Főleg a kijelentése. 
-Utánam? – kérdeztem. 
-Igen. Nem volt nehéz megtalálni. A képességeink miatt van valami kapocs közöttünk és érzem a jelenléted. Most távolinak tűnt nagyon és akkor tudtam miért. Nem akartam, hogy veszélybe kerülj.
-É...értem.
-Gondolom nem akartok itt ácsorogni. Gyertek velem! Elindultunk utána, mert tudtam, hogy Janet néniékhez nem mehetünk. Túl veszélyes lenne. Egy háznál álltunk meg. Reyla intett, hogy kövessük. Beérve feloltotta a lámpákat. Egy hatalmas nappaliba léptünk, nagy ház volt. 
-Ez meg kinek az otthona? -érdeklődött Keati. -Olyan fura itt minden! 
 -Az enyém és most már a tietek. Majd hozzá szoksz! Itt sok minden van, ami a mi világunkban nincs! – mosolygott kedvesen Reyla a lányra. 
-Remek! – forgatta  szemeit. Leültünk a kanapéra, amikor segítőkész háztulajdonosunk egy papírral és tollal csatlakozott. Ráfirkantott valamit, aztán a tenyerében lángra kapott és eltűnt a papír. 
-Mi volt ez? – csodálkoztam. 
-Üzenetet küldtem Leiftannak, hogy hol talál rád. 
-Ez feltétlenül szükséges volt? – haraptam az ajkamba.
-Igen az volt! Gyere csak velem kisasszony! – jelent meg az ajtóban, aztán megfogta a karomat és finoman magával húzott a fürdőszobába. 
-Mégis mit képzeltél? Van róla fogalmad mit tettél? Ráadásul nekem kell vigyáznom rád! 
-Sajnálom. Nem akartam problémát okozni neked Leiftan! Csakhogy nem hagyom magára a barátnőmet! Most pedig, ha nem haragszol... – indultam volna ki, csakhogy visszarántott. Egész közel kerültem hozzá, elakadt a lélegzetem. Felnéztem a zöld szempárba, ami nem haragot, csalódottságot vagy dühöt sugárzott felém, hanem valami egészen mást. A fiú két keze közé vette az arcomat és homlokát gyengéden az enyémnek támasztotta. Forróság árasztotta el a testem és úgy éreztem a szívem kiakar szakadni a mellkasomból. 
-Én... aggódtam érted – mondta rekedt hangon. Megérintettem az arcát és ő rám emelte tekintetét, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra. A szája meleg, puha és finom volt. Egyre forróbb lett a csókunk és tudtam, ha most nem fogná át testemet a karja biztosan összeesnék. Hihetetlen volt a csókja. Mesés. 

6. Fejezet: Ismeretlen érzés

Alexis
Nem tudtam mit mondhatnék neki. Őszintén abban sem voltam biztos, hogy bármi szóhoz hasonló hang kijönne a torkomon. Egyszerre döbbentem meg és sokkoltam le. Leiftan... kockára is tehette volna az életem... ha Lainor most úgy dönt nem kímél, akkor lehet halott lennék. Mindegy nem számít, én csak egy jelentéktelen ember vagyok. Mindig is az voltam... miért is számítanék olyasvalakinek, mint ő? 
-Kérlek... vigyél vissza! – suttogtam. 
-Sajnálom – nézett a szemeimbe őszinte megbánással. 
- Nem kell. Te nem vagy gonosz. Hidd el van tapasztalatom a gonosz férfiakkal! 
-Bántottak téged? – leptem meg a szavaimmal. 
-Nem, mert megmentettek. Nem tudom ki, de hálás leszek neki ezért egy örök életre. 
-Ne haragudj egy idióta vagyok! – simított végig az arcomon. – Azt kérték tőlem, hogy öljelek meg... megfenyegették a szüleimet, de képtelen lennék megölni egy ártatlan teremtést, mint amilyen te is vagy. 
-A végén még elhiszem, hogy belém szerettél – mosolyogtam rá. 
-Hidd el! Ahogy megpillantottalak megtörtént. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez velem is megtörténhet, erre jöttél te és egyetlen pillantásoddal elvetted az eszemet. Biztosan lángban éghetett az arcom, de a zavaromat Leiftan hangja verte fel. 
- Alexis! – hangja aggodalommal teli volt. Nem néztem rá, valahol a szívem mélyén haragudtam, amiért nem velem volt, hanem Erynnel. Nem is értettem miért zavart ez!
-Jól vagyok – válaszoltam mielőtt bármit is kérdezhetett volna. 
-Mit tettél vele? – rontott neki dühösen Lainornak, miután megpillantotta a kést. 
-Ha mellette lettél volna ahelyett, hogy a húgommal enyelegsz te is tudnád! Sőt,  talán nem is került volna veszélybe! De nem tettem semmit, mert ő nem érdemli meg. Te se érdemled meg őt és a feladatot, hogy védelmezd! – vágott vissza az elf, mire Leiftan rám emelte a tekintetét. Lehajtottam a fejem, nem akartam ránézni. 
-Alexis... bocsáss meg! – végül mégis ránéztem és próbáltam visszatartani a könnyeim. 
-Semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra. – Nem bántott.
-De megtehette volna, mert én nem voltam melletted, hogy megóvjalak – húzott magához és szorosan átölelt. 
-Ha még egyszer megpróbálsz hozzáérni halott vagy! – szegezte a mutatóujját Lainorra. Ekkor jutott eszembe mit is mondott a fiú. Ha ő és Eryn testvérek, akkor Ezarellel szintén azok. Most viszont nem volt időm ilyesmire gondolni, mert Leiftan teljesen átkapcsolt gyilkos üzemmódra. 
-Ahhoz képest, hogy a türelmedről vagy híres úgy látom Alexis a te eszedet is elvette! – vigyorodott el az elf, majd rám kacsintott. Édes Istenem mit akar ezzel elérni?
-Te még azt sem érdemled meg, hogy ránézz! – sziszegte dühösen Leif. Te jó ég zavarban vagyok! Miért kell ezeknek ilyeneket mondaniuk? Befejezhetnék ezt a hősködést!
-Hagyjátok abba kérlek! – kiabáltam rájuk. 
-Nézzétek! A virágok kihalnak! – hitetlenkedett Lainor.
-Igen... ez furcsa – Leiftan hófehér szárnyai elővillantak hátán és leszállt velem a fa tetejéről. Az elf is utolért minket, majd a tájat kezdtük vizsgálni. Visszamentünk a faluba, ahol szintén ugyan ez volt a helyzet. Ráadásul mindenki meg volt riadva. Az otthonuk... tönkre ment. 
-Minden miatta van! – mutatott rám egy nő, kisgyermekkel a kezében. 
-Talán tényleg hiba volt idehozni, úgy tűnik lehetetlen rád bízni bármit is – súlytott lenéző pillantásokkal testvérére Eryn. 
-Szóval a te kezed is benne volt ebben! – nézett Leiftan undorral a lányra. Elindultam a nagy fa felé, ami a tóból nőtt ki. Egy híd vezetett hozzá. Mindenki engem nézett, de nem szóltak egy szót sem. A tenyeremet ráhelyeztem a fa törzsére és koncentrálni kezdtem. Kérlek... kellj életre! Vakító fényesség ölelt körül és éreztem az energiát. Ugyan azt, amit Nevránál, de ezúttal tudtam, hogyan kell reagálnom rá. Az energia átáradt a fába és onnan minden növénybe, melyek új életre keltek. Talán szebben tündököltek, mint azelőtt.
-Tehát tényleg ő az! – hallottam Eryn döbbent hangját. Aztán egy másik hangot, amely számomra kellemesebben csengett, mint az előző. Csakhogy ez a hang a fejemben szólalt meg.
-Alexis, te ütődött! Hogy képzelted, hogy elmész Leiftannal és még jelet sem adsz magadról? Remélem jól vagy, de Leiftannal ezért még számolok! Viszont, ami most fontosabb és aggaszt, hogy Keatinek el kell indulnia Clarkhoz. Meghozzák az ítéletét és kissé meg van rémülve, mégha nem is mutatja – hadarta gyorsan Scarlett. – A nemphilimek földjén találkozunk.
-Leiftan! – kiáltottam oda neki. – Mennünk kell! MOST! 
-Hová? – értetlenkedett, ahogy felé futottam és elkaptam a kezét. 
-Haza – mosolyogtam rá. – Megmentjük Keatit! 
-Köszönjük Alexis! – hálálkodott Eryn, mielőtt én és Leif a magasba szálltunk volna. 
-Remélem látlak még! – csókolt kezet Lainor. – Ha te nem jönnél, én a világvégén is megtalállak. 
-Megmondtam, hogy ne érj hozzá! Mond csak te meg akarsz halni? – kérdezte flegmán őrangyalom, amin mosolyognom kellett, majd a magasba emelkedtünk. 
-Miért voltál ilyen undok Lainorral? – kérdeztem a fiút.
-Mert... te hozzám tartozol és nem hozzá! – nézett a szemeimbe. Elvesztem a tekintetében, levegőt sem kaptam. Mi ez az érzes? – Menjünk haza! – mondta végül.

5. Fejezet: Az elfek birodalma

Alexis
Leiftan közvetlenül a palotánál szállt le velem. Tényleg szemkápráztató hely volt, ahová magával hozott. De volt egy dolog, ami nagyon furdalta a kíváncsiságom.
-Miért jöttünk ide? -kérdeztem.
-Találkoznunk kell valakivel -mondta és megfogta a kezem, hogy maga után húzzon. Zavarba hozott a viselkedésével, de ennek ellenére követtem őt. Kellemetlen volt, ahogyan mindenki megbámult, miközben haladtunk egyre beljebb a hatalmas építményben. Úgy néztek rám az emberek, mint egy igazi kívülállóra. Bár nem tévedtek, én tényleg nem ide tartozom. Leiftant többen is felismerték és köszöntek neki, amit ő viszonzott, végül elég hamar utunk végéhez értünk. Egy ajtó elött álltunk meg, amit két nephilim őrzött. Nahát ez furcsa! Mit keresnek ők az emberek között, amikor nekik van saját birodalmuk?
-Ők... miért nem a Nephilimek földjén vannak? – adtam hangot kíváncsiságomnak.
-Mert a dolgukat végzik. Erről majd később mesélek.
-Rendben – bólintottam rá. 
-Szeretnénk találkozni vele... – szólt immáron a két pasashoz Leiftan. Vajon kiről beszélhet? Kit akar ennyire látni?  
-Rendben menj, de ő itt marad! – néztek rám szúrós tekintettel a fickók. Most komolyan nem akarnak beengedni? Hogy ezek mennyire modortalanok! Ennél jobban nem is lehetne a tudtomra adni, hogy nem vagyok itt kívánatos személy. 
-Alexis várj itt, mindjárt jövök! – nézett rám bocsánat kérően Leif. 
-Semmi szükség rá! – nyílt ki az ajtó és egy lány állt meg velem szemben. Hosszú, vörös, derék alá érő haja,  fonatba volt rendezve. Fekete szárnyai bámulatosan festettek, vörös-fekete öltözetékével, tökéletes harmóniát alkottak. A kezében egy kardot tartott, aminek fekete pengéje félelmetesen hatott. Kissé... ijesztő angyali lénynek! – gondoltam, majd végig simított a fejemen, amitől melegség és egyfajta bizsergés fogott el. Megnyugodtam! Eloszlott a félelmem! – hitetlenkedtem magamban. Vajon ki lehet ő? Vele kellene beszélnünk? Miért? 
-Reyla szeretnék veled beszélni egy halaszthatatlanul fontos ügyben – nyitotta szóra száját Leiftan. 
-Gyertek! – intett, mi pedig úgy tettünk, ahogy kérte. Egy szobába mentünk, aminek erkélye volt. Hatalmas erkély és elég magasan. Nyugodt voltam, nem tört felszínre belőlem a rémület. Gyönyörű kilátás tárult elém idefentről. 
-Mi lenne az a fontos dolog? – kérdezte Reyla. 
-Ő itt Alexis. A földről jött ide, amikor megmentettem az életét egy démontól, aki az életére akart törni és meglátta a nyolcágú csillagot a karomon. Üldözik őt.
-A démonok? – kérdezte és, mintha kissé meglepődött volna. -Mit akarhatnak tőle? 
-Ugyan azt, amit régen tőled – válaszolta a fiú, mire a lány teljesen elsápadt. -Visszahozta Nevrát a halálból – Reyla nagyot nyelt, majd közelebb sétált hozzám. -Szóval... te vagy az. Ki? Mégis kire gondol? 
-Tudod Alexis... egykor hasonló voltam hozzád. Azért, mondom, hogy hasonló, mert nem ugyan olyan erőt birtokoltam... mégis, mintha csak ugyan azokról a képességekről beszélnénk. Az az a tiédről, ami még él és az enyémről, aminek nagy részét ellopták tőlem a démonok. 
-Ellopták? -dülledtek ki a szemeim. Démonok? Akkor azok az izék... démonok voltak?
-Igen, ellopták. Még, mindig bennem lakozik kis mértékben de, nem úgy, mint azelőtt – vált szomorúvá arckifejezése. Szóval ő az, akiről Scarlett beszélt nekem.
-De én... sajnálom, de nekem...
-Az angyal érintése... -mosolygott a lány, én meg csak értetlenül álltam a tények előtt. Folyton ugyan ezt hajtogatják! Bár én sem tudom megmagyarázni, hogyan sikerült Nevrát életre keltenem, mégsem értem, mi ez az angyali érintéses dolog. -Kilettem taszítva a nephilimek közül – folytatta a monológját. Mindig különcként tekintettek rám, mert a képességeim sötét dolgokhoz voltak kötve.
-Hogy érted ezt? 
-A halálhoz – mosolyodott el ismét. 
-Ezek szerint egy vagyok közületek és még is kitaszított leszek a képességeim miatt ugye? 
-Ne így gondolkodj! Tudod,  nem azért vagy más, mert ők ezt mondják... és a sötétséghez kapcsolnak az erőd miatt... azért vagy más, mert olyan dolgokra vagy képes, amire senki más és emiatt félnek majd tőled. 
-Képes voltam arra, hogy bárkivel átéreztessem, és megláttassam a halálának pillanatát és az azzal járó félelmet. Viszont képes voltam arra is, hogy pusztán az akaratommal elvegyem bárkitől a rettegést. Az erőm messzire terjedt, viszont megjósolták, hogy lesz egy hozzám hasonló.
-Az lennék én? 
-Igen – bólintott. -A jóslat egy lányról szólt, aki egy érintésével képes visszahozni a holtat az élők közé. Nem hittem el, amit mondott vagy csak nem akartam elhinni. Teljesen összevoltam zavarodva és egyedül akartam lenni. Rohanni kezdtem, de fogalmam sem volt róla merre tartok csak azt akartam, hogy távol legyek mindenkitől. Nem akarok az angyalok vérével rendelkezni! Nem akarok itt lenni! Nem tudom mit akarok... 
-Alexis! – hallottam Leiftan hangját a távolból, csakhogy eszembe se volt visszafordulni. Minek kellett neki megmentenie? Ha halott lennék, talán minden jobb lenne. Viszont akkor a lányokat sem ismertem volna meg. Szegény Keati vajon jól van? Sheila tán most is épp Ezarel vérét szívja? Na és Scarlett? Biztosan a gondolataiba van mélyedve... igazából eléggé kiismerhetetlen. Egyáltalán épségben vannak? Mi történhetett velük és azzal a szörnyeteggel? Az összevissza futkározásban találtam egy növényzettel teli helyet, csakhogy már nem a palotán belül voltam. Egy fűzfa tövében telepedtem le. Legalább is úgy nézett ki csak ez rózsaszínben pompázott. Valahogy szerettem a természetet, mindig megnyugtatott. Mit tegyek? Fogadjam el a sorsom és adjam át magam annak aki vagyok? Esetleg próbáljak meg minden információt és a történteket nem megtörténtnek tekinteni? Jaj a fenébe is! Most teljesen zavart vagyok! Egy hangot hallottam a bokrok mögül közeledni. Egy lány lépett elő és rám emelte a tekintetét.  Amikor a szemeibe néztem olyan volt, mintha már találkoztam volna ezzel a szempárral korábban. Egy kis idő után eszembe jutott, hogy hol is. Ezarelnek pontosan ilyen a tekintete, de ezé a lányé barátságosabb és szelídebb volt. Vajon lehetséges lenne, hogy ő és Ezarel testvérek? Végülis a lány egy elf. 
-Ki vagy te? – kérdezte félénken. 
-A nevem Alexis és a tiéd? 
-Én Eryn vagyok – méregetett furcsán. Valószínű, hogy a földi ruháim miatt volt. 
-Nem vagy ide valósi ugye? – jött közelebb. 
-Nem. A Földről jöttem. De, ha közelebbit kell mondanom, akkor Eldarya főhadiszállásáról kerültem ide Leiftannal. 
-Jól hallottam, hogy főhadiszállást mondtál? – kerekedtek el a szemei. 
-Igen jól -mosolyogtam.
-Akkor biztosan... biztosan találkoztál vele.
-Kiről beszélsz? 
-Ezarelről a báttyámról – teljesen ledöbbentett. Csakugyan jól sejtettem. 
-I...igen.  
-Hogy van? Minden rendben van vele? – szomorodott el, amit nem tudtam minek betudni. 
-Persze. Csak épp nem a legkedvesebb teremtés, akivel eddig életem során találkoztam. 
-Mindennek megvan az oka és ez talán a mi hibánk – mormolta a lány az orra alatt. 
-A tiétek? Kire gondolsz? 
-Az szüleimre és magamra. 
-Értem – válaszoltam, nem hittem, hogy faggatnom kellene, nem éppen  ez lenne a legmegfelelőbb alkalom. 
-Mond csak... lenne kedved eljönni velem az otthonomba? – kérdezte. 
-Nem tartom ezt a legjobb ötletnek – válaszoltam és arra gondoltam, hogy veszély is leselkedhet rám. 
-Alexis. Csakhogy megtaláltalak. Eryn? -nézett az tündérlányra Leif.
-Örülök, hogy látlak, már rég nem találkoztunk – mosolygott Eryn. Szóval ismerik egymást. Ahogy a lány végig mérte Leiftant úgy tűnt elég közelről. -Gondoltam Alexis meglátogathatná az otthonomat. 
-Rosszul gondoltad. Alexis most velem jön! -fogta meg a kezem és húzott volna maga után. 
-Ugyan Leiftan! Nem hiszem, hogy bármitől is tartanod kellene. Ha gondolod elkísérheted – ajánlotta fel. -Keresünk neki valami megfelelő öltözetet, mert túlságosan kilóg a sorból.
-Rendben. De nem leszünk sokáig -egyezett bele végül. 
-Nyugalom. Melletted nem eshet bántódása – jegyezte meg Leiftannak útközben a lány. 
-Légy óvatos! Az elfek nem éppen a kedvességükről és a vendégszeretetükről híresek. Ne egyél és ne is igyál semmit még ott vagyunk -súgta oda a fiú nekem, mire csak bólintottam. Amikor megérkeztünk szemkápráztató látvány fogadott. Minden tarka színekben pompázott. Azt hittem, hogy ilyen a valóságban nincs. A házak fákra építve tornyosutak a magasba. Apró tündérek és különféle állatszerű lények játszadoztak a kis tó közelében, majd a semmiből egyszarvú jelent meg mellettem. Nem bánnám, ha itt kellene leélnem az életemet – gondoltam. Az egyszarvú felé nyújtottam a kezem, de Eryn megszólalt.
-Óvatosan! Az egyszarvúak félénk teremrések. Nem félt tőlem, amit a tudomásomra is hozott azzal, hogy közelebb tolta fejét, hogy megsimogathassam. -Úgy tűnik kedvel téged. Oldalra pillantva észre vettem, hogy egy fiú bámul rám egy fa tövében ülve. Szőke haja kihangsúlyozta hosszúkás arcvonásait és ragyogó zöld szemeit. Sosem láttam még ilyen szempárt. Teljesen megbűvölt a pillantása és neki is elffülei voltak. Felső testére tévedt pillantásom, amely kidogozott volt, tisztán láttam a kigombolt felsőrészének hála. Egy pillanatra eszembe jutott mit is teszek, így hát gyorsan elkaptam a fejem és az arcom is lángban égett. 

-Lainor? Mit keresel már megint itt? – nézett rá rosszallóan Eryn a fiúra. 
-Ezt én is kérdezhetném tőled. Egy nephilim és egy ember? Minek hoztad őket ide? -állt fel, majd közelebb sétált hozzánk. 
-Mi is örvendünk! -néztem rá morcosan, mire elvigyorodott. 
-Hm... gyere velem! – fogta meg a kezem, de abban a pillanatban Leiftan is elkapta az övét. 
-Nem megy veled sehová! -gyilkos pillantásaitól én is megrémültem. 
-Nem tudtam, hogy ez a lány a kedvesed ne haragudj! – vigyorgott gúnyosan egy csepp félelem nélkül a fiú. Leiftan és én is zavarba jöttünk a kijelentéstől, de zavarunk gyorsan szerte foszlott.
-Nem erről van szó! Én felelek a biztonságáért és nem bízom benned! A tündérek mind megbámultak minket és össze sugdostak, ahogy haladtunk. Hamar ránk is sötétedett, aminek Leif nem igazan örült és én sem. A elf fiúk és lányok mind egy hatalmas tábortűznél gyűltek össze énekeltek és táncoltak. 
-Éppen ünnepelnek -súgta őrangyalom. 
-Így van. Ideje lenne átöltöznöd, hacsak nem szeretnél minden kíváncsiskodó szem prédájává válni -Eryn egy házba vitt be engem, ahol egy ruhát adott rám. Nem viseltem még korábban hasonlót, ezért furcsán éreztem magam benne. Virágokkal volt díszítve és a kis tündérek a hajamba is aggattak néhányat. 
-Csodásan nézel ki! -gyönyörködött Eryn. 
-Így igaz, olyan vagy akár egy igazi tündér -csacsogták vidáman a kis tündér lények. A lány és én kisétáltunk a házból, majd a tűz közelében lévő fánál megálltunk. Pár perc múlva észre vettem, ahogy Leiftan és ő félre vonulnak beszélni. Nem tudom miért, de kissé dühített a dolog, főleg amikor a fiú mellkasába temette az arcát és úgy nevetgéltek. 
-Nem nagy vétek egy ilyen gyönyörű lányt magára hagyni? – hallottam meg Lainor hangját mögülem. 
-Egész jól elvoltam egyedül.
-Szeretnék mutatni valamit. Hidd el jobb látvány lesz, mint azt a kettőt bámulni egész éjjel. 
-Rendben -bólintottam és követni kezdtem. Egy ösvényen haladtunk, majd egy hatalmas fát pillantottam meg. 
-Kövess! -mondta és én úgy tettem. Az elf fiú segítségével felmásztunk a fa tetejére, ahonnan csodálatos volt a kilátás. Csak egy pillanatra fordítottam hátat neki, mire egy kést szorított a torkomhoz.
-Sajnálom. Meg kell öljelek – taszított a földre és fölém tornyosúlt. A szívem kihagyott egy ütemet és magamban Leiftan nevét kiáltottam, de tudtam ő most nem hall engem. Könnyek gördültek végig az arcomon, ahogy a zöld szempárba néztem. Megtántorodott és eldobta a kést a kezéből, majd szorosan átölelt. 
-Meg kellene öljelek, de képtelen vagyok megtenni! 
-Miért? 
-Mert az első pillanatban megbabonáztál -suttogta a fülembe.

4. Fejezet: Biztonság

Alexis
-Ez hihetetlen! -hallottam még Scarlett hangját, mielőtt minden elsötétült volna. Amikor kezdtem magamhoz térni egy hosszú folyosón haladtam végig, de nem a saját lábamon. Kábultan néztem fel Leiftan zöld szemeibe, ami éppen az én arcomat figyelte. Hová visz? A karjaiban vagyok? – enyhe pír ült ki az arcomra, valahogy tőle nem tartottam nem úgy, mint bármelyik másik férfitól. Talán mert ő volt az én személyes őrangyalom. 
-Jól érzed magad? – kérdezte kedvesen. 
-Egy kicsit jobban, most már letehetsz! – mosolyogtam.
-Vigyáznom kell rád, nem szeretnék egy újabb ájulást! – tiltakozott. 
-Hová viszel? 
-A szobámban pihenhetsz. Hamarosan elkészül a sajátod. 
-Mikor mehetek haza? – kérdeztem, hogy tereljem a témát és a zavarom. Valójában tényleg érdekelt a dolog.
-Még nem tudom mi lesz, főleg ezek után – gondolkodott el.
-Hogy érted ezt? 
-Nagyon ritka képességekkel rendelkezel Alexis, és most már kétségtelen, hogy közülünk való vagy. Bennem is angyali vér csörgedezne? Ez abszurd, hogy lehetnék én angyal? Én egy árvalány vagyok... egy árvalány, semmi több! - ismételgettem önmagamnak.
-Ez valami tévedés lehet! -mondtam, ahogy letett az ágyra. 
-Hidd el, ez nem az!
-Egy szárnyak nélküli angyal Leiftan, akinek ráadásul tériszonya is van? – húztam fel fél szemöldököm a válaszára várva. Csakhogy válasz helyett közelebb lépett és eldöntött az ágyon. Farkasszemet néztünk egymással pár másodpercig, majd a takarójért nyúlt és miután betakart távozott. Te jóságos Isten! Teljesen vörös lehetett az arcom, annyira zavarban voltam, hogy szinte azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Biztosan azért van, mert nem vagyok hozzászokva a férfiak közelségéhez. Jobban mondva a jószándékú kedvesebb fajtához. Tényleg egy lennék közülük? Szegény Leiftan, jól megverte a sors velem!
Talán 1-2 órát sikerült pihennem, amikor éreztem, hogy a gyomrom korogni kezd és ennem kellene valamit. Scarlett őrült módjára rontott be az ajtón, éppen amikor feltápászkodni készültem az ágyból. Mondanom sem kell, abban a pillanatban visszazuhantam az ágyba a rémülettől. 
-Hupsz! Bocsika! -mosolyodott el. 
-Remélem, most örülsz! -mosolyogtam én is. 
-Na! Én csak érted jöttem, Leiftan azt mondta vigyelek enni! Szóval remélem jobban vagy és tudsz a saját lábadon jönni, mert nincs kedvem veled végig repülni az ebédlőig! – vigyorgott. Hát ez felettébb kedves! 
-Menjünk már! – forgattam a szemeim.
-Az ebédlő felé haladva mindenki megbámult engem. Nem csodálom! Földi ruhák és a csodás fejem! Biztosan borzasztóan festhettem. 
-Szerintem gyorsan bejárta a híred Eldaryát – jegyezte meg Scarlett. 
-Mi? Hogy érted ezt?
-Hihetetlen, amit csináltál! Tudod ez nem mindennapi erre felé. Rajtad kívűl egy valaki volt képes ilyesmire korábban. 
-É...értem. Na és hogy van Nevra?
-Remekül, bár már Keati nem mondhatja el ugyanezt magáról! -húzta el a száját. 
-Mi van Keativel? -aggodalmaskodtam.
-Miiko Clark elé akarja küldeni, hogy megkapja a maga megfelelő büntetését. 
-De ezt nem teheti! Keati nem gondolt rá, hogy ez fog történni! – keltem ki magamból, a hangom pedig belepte az egész körtermet, ahová érkeztünk a nephilimek földjéről.
-Ezt ne nekem mond, én tudom! – tette fel védekezően a kezét. Hogy lehet mindig ilyen semleges, amikor valami halálosan komoly dologról van szó? 
-Héj te ott! -jött egy ijesztő hang a hátunk mögül. -Add nekem az életed! – szánta nekem a csábító ajánlatot egy vörös testű, sárgán világító szemű, nyálkás lény.
-Remek, hát már ez is megakar ölni? Egyáltalán mi ez az izé? -kérdeztem barátnőmet, aki már a levegőben volt és teljesen úgy festett, mintha kész lenne szembeszállni az ellenséggel. A következő pillanatban megjelent Sheila. 
-Fúj ezt az undormányt! – nézett fintorogva a lényre, aki nem törődött a lányokkal, karok nőttek belőle, amivel egyenesen engem ragadott meg. Égette a bőröm az szorításának helye. 
-Engedd el! – kiáltották barátnőim, majd Sheila kardot rántott és lesújtott, csakhogy bármit is tett vagy tettek nem használt, a teste regenerálódott. Úgy éreztem gyengülök és egyre elviselhetetlenebbé válik a fogása által kiváltott fájdalom. 
-Add nekem az angyal erejét!
-Azonnal ereszd el őt, te ocsmány dög! – hallottam Leiftan hangját és egy korbács, amit fény ölelt körül támadóm testébe hasított. A szörnyeteg elengedett és a földre zuhantam. Leiftan a karjaiba vett és éreztem, ahogy a magasba emelkedett velem. 
-Intézzétek el! Miikojék segítenek, nekem biztonságos helyre kell vinnem őt! 
-Rendben ezt élvezni fogom! – vigyorgott Sheila, mi pedig eltűntünk onnan. Kezdtem visszanyerni az erőmet és egyre tisztábban láttam. 
-Leiftan! -kiáltottam rémülten, ahogy megláttam milyen magasan vagyunk. 
-Nyugodj meg, velem vagy, nem lesz bajod! – a hangja tényleg megnyugtatott kissé, bár nem egészen. Amikor korábban repült velem más volt, mert nem néztem le, de most láttam mekkora távolságra vagyunk a föld felszínétől. 
-Mutatok valamit! -súgta a fülembe és gyorsított a tempón. -Nyisd ki a szemed Alexis! – szólt kis idő múlva. 
-Én... én... – kinyitottam a szemem és azt hittem álmodok. Majdnem elájultam a látványtól, ami fogadott. Sosem láttam szebbet!
Egy palotát pillantottam meg a közelben, vízesést és hegyeket. Pillangók százai repültek, tarka színűkkel megfestve a tiszta kék égboltot, és a nővények ékes ruhájaként festettek a tájnak. A levegőben madárhoz hasonlító, négylábú lények repkedtek. 
-Azok...
-Azok griffek! – mosolygott a fiú. 
- Köszönöm, már nem félek. Idefentről látom, hogy ez milyen gyönyörű. Tudom, hogy ameddig melletted vagyok megvédesz és nem kell féljek semmitől – hajtottam a mellkasához a fejem. 
-Mindig is megvédtelek és örökké vigyázni fogok rád! – mondta, miközben végig simított a hajamon.

3. Fejezet: Angyali érintés

Alexis
Annyira kívülállónak éreztem magam a földön, de azt kell mondjam, itt se sokkal rózsásabb a helyzet. Furcsán néznek rám az itteni emberek vagy lények. Nem tudom, hogyan is nevezhetném őket. Miért láttam meg azt a szimbólumot? Talán még most is normális életet élhetnék a földön! Normálisat? Most komolyan ilyenekre gondolok? Soha nem volt normális életem! Ha pedig Leiftan nem siet a megmentésemre, lehet már halott lennék, sőt mi több biztos. Mit akarhatott tőlem az a szörnyeteg? Miért tört az életemre? 
-Scarlett – szólítottam meg a lányt, akivel egy fa tövében telepedtünk le, amíg a többiek Miiko utasítására próbálták hasznossá tenni magukat. 
-Hm? – rám se nézett, magaelé bámult. 
-Én nem értem ezt! Nektek vannak képességeitek ugye? Mármint, gondolom én abból, amit eddig tapasztaltam veled kapcsolatban. Lehetséges lenne, hogy én is közétek tartozom, és ezért látom a jeleket? – tettem fel a kérdést, amire nem jött válasz. Scarlett némán bambult ki a fejéből, mint aki megsem hallotta, amit az imént mondtam. Teljesen máshol járt. Úgy tűnik szeret álmodozni! 
-Hahó! Föld hívja Scarlettet jeletkezz! -legyeztem a kezemmel az arca előtt, hogy észhez térjen. 
-Mi? Hol? Ki halt meg? – ugrott fel hirtelen. 
-Figyelsz te rám egyáltalán? –tettettem sértettnek magam. 
-Legközelebb csak akkor zavarj meg, ha valami életbe vágóan fontos dologról van szó! Éppen az emberi mogyoróvajon elmélkedtem – mondta csalódottan, amiért szertefoszlottak miattam az ábrándjai. 
-Ez egy fontos dolog volt! Egyébként az fincsi – mosolyogtam. 
-Fúj, hogy te milyen perverz vagy! – vigyorgott. Jézusom csak nem arra célzott, hogy a mogyoró vajat úgy készítik.... Te jó ég, ez kínos!
-Scarlett ez nem úgy van, ahogy te elképzeled! A mogyoró vajat... – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, paradicsom vörös arccal.
-Mi? Mondtál valamit? – kérdezte. Úgy látszik már teljesen máshol járt ismételten.
-Sziasztok csajok! – jelent meg hirtelen a semmiből Keati. Nagyon zaklatottnak tűnt, bármennyire is próbálta leplezni. 
-Történt valami? – érdeklődtem. 
-Á semmi! Nekem sok volt ez a meló – törölte meg a homlokát, mintha izzadna a fáradtságtól, miközben semmi jele nem mutatkozott annak, hogy ő tényleg kimerült volna bármiben is. Scarlett felrepült a fa tetejére, de rögtön le is jött. 
-Keati a vámpír erre felé tart! – vigyorgott gúnyosan. Korábban már majdnem kinyírta a lány cukkolásáért.
-Ha kérdezi nem láttatok! – ezzel egyik pillanatról a másikra eltűnt.
-Sziasztok! A barátnőtöket keresem, Miiko közös munkára osztott be minket, erre egész egyszerűen lelécelt. Nem láttátok? – tette fel a kérdést nekünk a vámpírfiú akit, mint korábban megtudtuk Nevrának hívnak. 
-Tulajdon képpen most kire gondoltál? – vigyorgott hülyén Scarlett. 
-Az angyalian ördögi nőszemélyre Keatire – kúszott mosolyra a szája. 
-Nem láttuk bocsi! – hadartam, mire megkerült minket és megragadta a levegőt, majd Keati ismét látható volt. 
-Az ördögbe lebuktam! – dobbantott nagyot a lábával, mi pedig a szánk elé emeltük kezünket, hogy vissza tartsuk a nevetésünk de, amint egymásra néztünk mind a hárman nevetésben törtünk ki. 
-Gyere mennünk kell! – szólt Nevra a lánynak. 
-Dehogy is megyek! Szerintetek így illik bánni a vendégekkel? – tette csípőre sértődötten a kezét Keati. -Nem vagyok a csicskád se neked, se Miikonak!
-Nem akarok kötekedni, de fogok! Keatinek teljesen igaza van – állt Scarlett a lány pártjára. Bezzeg ilyenkor figyel! Nevrát teljesen hidegen hagyta, amit mondtak. Megragadta Keati kezét és maga után kezdte húzni, Keati meg akkora pofont lekevert neki, hogy az én fülem is csengett.
-Tapló ne ráncigálj! – morogta a lány. 
-Rendben – mondta majd fölkapta az ölébe és úgy indult vele tovább. 
-Lányok mentsetek meg! – Kiáltott segítségért barátnőnk, de mi csak a hasunkat fogtuk a nevetéstől.
-Rendben rendben! Megyek a lábamon tegyél le! – a fiú kis gondolkodás után kétlábra állította. -Te akartad! – megragadta Nevrát és a magasba repült vele. -Akarod, hogy ledobjalak? 
-Istenemre mondom Keati, ha nem viszel le innen kitépem a tollaidat és leamputálom a szárnyaid! – kapálózott az áldozat. 
-Egy vámpírnak nincs Istene! – mondta és eleresztette a fiút. Majdnem elájultam, amikor a srác földet ért. Úristen meghalt! – gondoltam. Scarlettnek viszont meggyőződése volt, hogy életben van. 
-Halott! Nem mozdul, nem látod? – akadtam ki és megpillantottam őt. Jobban mondva a szellemét a teste mellett. Basszus! Olyan dolgokat látok, amiket nem kéne, pedig sosem voltam drogos! Amikor a vámpír srác a kelleténél hosszabb ideig volt mozdulatlan Keati és Scarlett is kezdtek kétségbeesni. Meghalt ez teljesen biztos volt. Keati biztosan nem megölni akarta csak egy kicsit megleckéztetni. Hát sikerült neki nem kicsit!
-Én.... én.... kinyírtam? – változott hisztérikusan vékonnyá hangja és tudtam, hogy a könnyeit nyelte  vissza. Erősnek akart mutatkozni. 
-Te látsz engem igaz? – kérdezte a fiú szellemi alakja. 
-Igen.
-Tudom, hogy nem akarta... segíts nekem visszatérni! – azt hittem helyben leülök. Mit akar tőlem? Én szívesen segítenék, de mégis hogyan?
-Alexis kihez beszélsz? – értetlenkedett Scar. 
-Mi történt itt? – jelent meg Leiftan és Nevra testéhez rohant. Sokkos állapotba került. -Melyikőtök tette ezt? – nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nyugodt természetűnek tűnő srác, tud ennyire dühös lenni. Én is kikeltem volna magamból, ha egy számomra fontos emberrel ez történik. Így is szörnyen érint most ez az egész. 
-Valamiért úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, aki tud értem tenni valamit – beszélt hozzám ismételten a vámpír. -Ne kérdezd miért, mert én sem tudom! Akarva-akaratlanul elindultam a teste felé, majd letérdeltem és az ölembe helyeztem a fejét. 
-Alexis mit csinálsz? – kérdezte Leiftan. 
-Azt én is szeretném tudni! – hallottam Miiko hangját mögülem. -Mi történt Nevrával? – hüledezett. Egy fehér hajú izom kolosszus kísérte őt idáig és Ezarel. Miért pont most kellett megjelenniük? 
-Azt amit tennem kell -válaszoltam végül és kezemet Nevra arcára helyeztem. Térj vissza! Kérlek térj vissza! – mondogattam magamban, majd bizseregni kezdett az egész testem és éreztem, hogy a melegség, ami elöntött belül, átszivárog a fiúba belőlem. A következő pillanatban tágra nyíltak a szemei és mély levegővel telítette meg a tüdejét. 
-Az angyal érintése! – mondták mind egyszerre döbbenten.

2. Fejezet: A kibírhatatlanság tetőfoka

Alexis

-Leiftan? – szólítottam meg a fiút, miközben befelé haladtunk.

-Igen? – nem nézett rám.

-Biztos nem lesz baj? Ezek az emberek annyira furák.

-Mert ők nephilimek. Ne aggódj, ennél furább dolgokat is fogsz még látni!

-Ezzel most nagyon megnyugtattál!

-Ki ez? – kérdezte egy lány utunkat állva, akinek szárnyai voltak. Te jó ég!  Elég goromba volt.

-Ne haragudj Leticia, de most nem érünk rá! – koptatta le finoman.

-Akkor ki vele! Ki vagy te és minek jöttél? – nézett végig rajtam. -Süt rólad, hogy ember vagy – Leiftan megfogta a karomat és kikerülve a lányt otthagytuk. Egy másik is oda jött hozzánk. Jobban mondva repült.

-Ne is törődj vele, ő már csak ilyen! Sose fog megváltozni, de a maga módján kedves is tud lenni. A nevem Scarlett.

-Alexis – mosolyogtam rá. Egész kedves teremtés volt.

-Örvendek. Neked is szia! – ütötte vállba a fiút, bizonyára jó barátok lehettek.

-Jó, hogy jössz! – húzta széles mosolyra a száját Leiftan.

-Már megint mibe keveredtél? – forgatta a szemeit a lány.

-Hát… – vakargatta a tarkóját zavartan, miközben félszemmel engem bámult. Rendes volt tőle, hogy nem akar megbántani, de amúgy se tegye, mivel ő rángatott engem, erre a helyre! Ennél feltűnőbb, már nem is lehetne! Scarlett félre rángatta, hogy nyugodtabban tudjanak beszélgetni. Tudtam, hogy rólam van szó, így azért félfüllel próbáltam hallgatózni.

-Na ki vele!

-Hát… bajban volt, én meg megmentettem. Aztán látta a csillagot a karomon.

-Hogy mi a franc? – dermedt le az angyali lény. -Ennek a lánynak vagy röntgen szemei vannak vagy pedig közülünk való, más magyarázat nincs!

-Én is pont erre gondoltam – értett egyet megmentőm. Ezért hoztam magammal, hogy ez kiderüljön, aztán haza viszem vagy, mit tudom én! Tévedtem, ezek nem is kedvesek! Most komolyan kibeszélnek? Mégis, hogy lehetnék én angyal? Ugyan, ez teljesen abszurd! Vagy talán igaz lenne? Ezért éreztem magam mindig kívülállónak? Ezért támadott meg az a szörnyeteg, mert más vagyok? Mi lesz Janett néniékkel? Remélem nem sodortam őket nagy bajba! Nem is figyeltem arra, mit beszéltek a továbbiakban, az agyam ezerrel kattogott, és az aggodalom teljesen a hatalmába kerített.

-Gyere menjünk! -szakított ki a gondolataimból Leiftan hangja.

-Ő is velünk jön? Nem mintha kifogásom lenne ellene! -érdeklődtem.

-Igen.

-Na és te a földről jöttél? -kérdezte a hozzánk csatlakozó személy, ahogy egy terem felé haladtunk.

-Na mit gondolsz? -mosolyogtam rá kedvesen.

-A szüleid biztosan aggódhatnak miattad -gondolkodott hangosan.

-Scarlett! -szólt rá a nephilim.

-Én nem ismerem a szüleim. Árvaházban nőttem fel. Vajon honnan tudta Leiftan, hogy nyomasztó számomra ez a kérdés?

-Sajnálom. Hogy lehettem ilyen tapintatlan?

-Semmi baj, nem tudhattad -legyintettem.

-Nem lehetett könnyű életed!

-Nem volt – sóhajtottam nagyot. Egy magas, izmos férfi ült a teremben. Hosszú aranybarna haja volt és közép korúnak tűnt első ránézésre.

-Leiftan, mi járatban? -hangjából hallhatóan örült neki de, ahogy rám pillantott komor lett arckifejezése. -Egy ember? Tudod, hogy nem fedhetjük fel magunkat előttük, mióta... -nem fejezte be a mondatot. Hangja az egész helységet bezengte.

-Ő más Clark – kezdett bele a magyarázatába a srác.

-Azt akarod mondani, hogy olyan, mint mi? – horkant fel a férfi.

-Nem tudom. Látta a szövetség jelét rajtam.

-Igaz ez halandó? -szegezte nekem a kérdést. Erőteljes hangsúlyától, a hideg kirázott.

-Hat.… izé... -dadogtam.

-Hallgatlak!

-Igen láttam – sütöttem le a fejem. Nem mertem ránézni, félelmetes volt.

-Érdekes… – esett gondolkodóba. – Leiftan a te felelősséged a lány, mivel te hoztad ide! Innentől kezdve te felelsz az épségéjért és te fogod őt szemmel tartani!

-Micsoda? – akadtunk ki egyszerre.

-Nekem haza kell mennem!

-Nekem meg Eldaryában van dolgom Clark!

-Akkor szépen magaddal viszed és remélhetőleg, hamar fény derül mindenre! Teljesen figyelmen kívül hagyta, amit az előbb mondtam neki. Hogy fogok most haza jutni? Egyáltalán hazajutok még valaha? Scarlett hangját hallottam meg a fejemben.

-Hoppá! Ez gáz… semmi baj túl éled, ha nem akkor meg elmondhatod, hogy legalább megpróbáltad! Ezt meg, hogy csinálta? Mire értette ezt? Meg kellett kérdeznem tőle és mivel nekem nem voltak efféle képességeim, kénytelen voltam sugdolózni.

-Hogy értetted?

-Hát ember vagy. Eldarya a tündérlények világa és hát, ott nem kedvelik túlságosan a kívülállókat.

-Kezdek félni! – haraptam az ajkamba.

-Csak vicceltem de egyébként, tényleg nem a kedvességükről híresek – kuncogott. Remélem valóban csak viccelt és Leiftan nem engedi, hogy bajom essen!

-Értem.

-Nyugi nem lesz baj! Leifnek kötelessége megvédeni téged, legalább is, még meg nem oldódik ez a rejtély, ha kell az élete árán is.

-Nem szeretném, ha miattam halna meg valaki.

-Reméljük ilyesmi nem fog megtörténni – mosolygott. Hogy tud mosolyogni, miközben ilyen szörnyű dolgokat mond?

-Akkor most Lefitan afféle ideiglenes őrangyalom?

-Igen, mondhatjuk. Ez remek! Én nem akartam, hogy teher legyek számára… Clark és a fiú félre vonultak. Beszélgettek még valamiről, amit mi nem hallhattunk, majd elhagytuk a termet.

-Nekem van egy kis dolgom, ha nem haragszol Scarlettel hagynálak most egy kicsit!

-Persze menj csak, mi jól elleszünk! – fogta meg a kezem a lány és maga után vonszolt. Egy szobába mentünk, ahol még két lány volt. Gyönyörűek! Itt mindenki olyan csinos, én meg… – néztem végig magamon.

-Scarlett ő meg ki? – méregettek.

-Ő egy halandó a földről – világosította fel őket lelkesen.

-A nevem Alexis – mutatkoztam be. Megtudtam, hogy az egyik lányt Keatinek hívják, a másikat pedig Sheilanak. Elég fura stílusuk volt, de jó fejnek tartottam őket. Kicsit oldódott a hangulat és sokat társalogtunk egymással. Elmeséltem nekik milyen az élet a földön és hogy mi földi lányok miben különbözünk tőlük. Ők is rengeteg dolgot árultak el az itteni életükről. Azt is megemlítették, hogy még tanulnak, sosem vettek részt eddig egyetlen csatában sem. Nem harcoltak szörnyetegekkel, mint Leiftan. Nem is tudom, hogyan tudnám elképzelni az életem köztük. Szerintem, ha lehetne örökké itt maradnék, olyan jóban lettünk. Csakhogy hiányoztak Janett néniék! Az árvaházi életemről egyedül Scarlett tudott és amikor a lányok szóba hozták a családot, mint beszéd tárgyát, ő gyorsan kapcsolt és témát váltott.

-Mi lenne, ha megváltoztatnánk kicsit? – kérdezte. -Szerintetek nem lenne jó ötlet? – nézett a csajokra.

-De igazad van – értett egyet Sheila. -Talán jobban elfogadják majd Eldaryában. Bár, ebben nem vagyok olyan biztos!

-Mi volt már? – érdeklődött Keati.

-Épp Miikonak vittem egy jelentést a templomosok fosztogatásaival kapcsolatban. Nem egyedül mentem, mivel élelemmel segítettük ki a tündérkéket, ezért ugye nálam is volt egy csomag, amit egy drágalátos elf kivert a kezemből. Teszem hozzá neki állt feljebb!

-Ahogy ismerlek téged sem kell félteni! – nevette el magát az kíváncsiskodó kisasszony.

-Héj, ezt kikérem magamnak! – színlelt sértődöttséget Sheila.

-Mennünk kéne…. – lépett be kopogás után újdonsült "testőröm". Ilyen hamar? Hiszen még el sem készültek velem! Nemrég ment el és már itt is van? Látszik mennyire hiányzott.

-Na de Leiftan! – fonta keresztbe Scarlett a karját, miközben a lábával dobolt és szúrós pillantást vetett a fiúra. Ez nála valami meggyőzési módszer?

-Sajnálom Scarlett, de nem fog most összejönni, ugyanis késésben vagyunk. Ne haragudj, majd legközelebb! – mosolygott. Gyere! – felálltam és követtem. Elhagytuk a hatalmas épületet és visszaértünk, ahhoz a nagyon meredek szakadékhoz. Jézusom, nem nézek oda! – kezdett forogni körülöttem a világ. Leiftan hátán szárnyak jelentek meg. Gyönyörű látványt nyújtottak a hófehér tollak. Megsimítottam és kitéptem belőle egyet.

-Aú! Ezt, miért csináltad? -kérdezte sértődötten.

-Bocsánat! Csak megnéztem, hogy igazi-e -pirultam el zavaromban.

-Kegyetlen vagy! Legközelebb arra számíthatok, hogy kikötözöl és helytelen dolgokat fogsz velem tenni? – húzta kaján vigyorra a száját.

-Fejezd be, zavarba hozol!

-Sajnálom nem tehetem. Most pedig ölelj át szorosan! -vágott komoly képet.

-M.…Mi? -hebegtem, tutira paradicsom vörös volt a fejem.

-Ahhoz, hogy én lerepüljek veled itt, át kellene ölelj! -mosolygott.

-Öhm... rendben -kapaszkodtam izmos testébe erősen és a fejemet mellkasába temettem, a magasságtól való félelmem miatt. Ő átölet karjaival és a magasba emelkedett velem. Hihetetlen érzés volt, hogy a levegőben vagyok. Az meg még hihetetlenebb, hogy hagytam átölelni magam. Lefelé haladtunk. Akaratom ellenére is meg kellett néznem. Valahogy a félelem érzetem kezdett halványodni, biztonságban éreztem magam a karjaiban.

-Héj várjatok meg minket! – hallottunk kiáltást mögülünk. Mi a…? Ezek a lányok? Mit keresnek itt? Fel sem tudtam fogni, hogy ők is itt vannak, még jobban zavarba jöttem a szituáció miatt. Komolyan muszáj volt nekik pont most utánunk jönniük? Leértünk. Leiftan elengedett, majd a szárnyai is eltűntek.  Egy folyó kanyargott a közvetlen közelünkben. Nem messze tőlünk pedig egy erdő, amin gondolom keresztül fogunk vágni. Remek! Ki tudja mennyi veszély leselkedik ránk odabent?

-Ti mit kerestek itt? – vonta kérdőre a csajokat Leiftan.

-Hát mi izé… – erre Keati és Scarlett előre lökték Sheilat, hogy ő beszéljen. Mosolyogtam rajtuk, nagyon aranyosak voltak.

-Most jelentem ki, hogy nem az én ötletem volt! – védekezett Sheila.

-Még mindig hallgatlak titeket! Scarlett gyere csak ide! – intett a mutató ujjával neki, de ő Keati háta mögé rejtőzött, a fiú pillantásai elől.

-Nem jöhetnének velünk? – vágtam közbe.

-Még szép, hogy veletek megyünk! Nem azért repültem le itt, hogy most visszaforduljak! A magaslati levegő megárt nekem – mosolygott Keati.

-Hirtelen parancsnokká nevezted ki magad? – kérdezte Sheila és Scarlett grimaszolva.

-Egyedül én érettem meg itt a vezető szerepre! Na Leiftan mit mondasz? – húzta huncut mosolyra a száját.

-Mondhatok én nektek bármit is? Neked nem lehet nemet mondani!

-Még szép, hogy nem! Örülök, hogy egyetértünk valamiben. Legalább így megmaradhat a barátságunk – legyintette hátra a haját. Mi csak forgattuk a szemeinket, majd neki vágtunk az útnak, hogy minél hamarabb Eldaryába érhessünk. Arra gondoltam, hogy megmentőm ilyenkor miért nem tud teleportálni minket? Most komolyan, hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe?

-Leiftan?

-Hm? – fordult hátra.

-Nem tudod használni azt a fényt, amivel ide jöttünk? – megtorpant.

-Egy kis sétába nem halt még bele senki!

-Nem, én határozottan Alexissel értek egyet! – győzködte Keati.

-Miről van szó? – kérdezte Scarlett. Úgy látszik valahol máshol járt gondolatban.

-Jézusom ilyen társaságot! – elégedetlenkedett Sheila.

-Ezt nem szabadna megtennem… – esett gondolkodóba Leif.

-Női konkurenciával állsz szemben van fogalmad róla? – magyarázta Sheil.

-Rendben – sóhajtott beleegyezően. Legközelebb valaki emlékeztessen rá, hogy egyedül induljak el és titeket ne hozzalak magammal!

-Héj, ez nem volt szép tőled! – vágta be a durcit Scarlett.

-Szörnyű vagy Leiftan megbántottad az érzéseim! – színészkedett Keati. Úgy tett, mintha sírna.

-Ti megbeszéltétek ezt közösen, hogy kinyírjátok az idegeim, mielőtt Eldaryába érnénk? – nevetett a fiú.

-Én úgy tudtam te türelmes vagy – jegyezték meg egyszerre, teljesen véletlenül.

-Egy bizonyos fokig igen, na de most menjünk! – ezzel újra láttam felbukkanni a fényt. Egyesével áthaladtunk rajta, majd egy körteremben találtuk magunkat. Eldaryában lennénk?

-Megérkezünk! – kiáltotta el magát Sheila és lelkesen a magasba emelte a kezét. Éppen akkor, amikor egy kék hajú ficsúr a lépcsőn jött lefelé.

-Bocsánat én nem akartam! – szabadkozott.

-Már megint te? – nézett rá morcosan a fickó újdonsült barátnőmre. Ő lenne az-az elf, akiről korábban beszélt? Egy fekete hajú srác is felbukkant. Csendben figyelte az eseményeket. Jobban mondva, minket lányokat.

-Ja, csak te vagy az? – legyintett rá se hederítve a srácra. Kivert valamit a kezéből.

-Van fogalmad róla, hogy egy fontos főzetet semmisítettél most meg? – szórtak szikrákat az elf szemei. – Te ügyetlen, kétlábon járó szerencsétlenség! Héj ez csúnya viselkedés! – gondoltam. Akadtam már össze hasonló jellemmel.

-Fogd be! – kiáltott rá mérgesen barátnőm.

-Te fogd be! Nem látod mit tettél?

-Na jó ez kész! – szólaltunk meg egyszerre a többiekkel.

-Szerintem kedvelik egymást – szűrtem le a viselkedésükből adódóan. Elvileg az szekálja a másikat, akik kedvelik egymást nem?

-Mit mondtál? – néztek rám vádlón. Most meg mi rosszat tettem?

-Ezt az idiótát kedvelni? – fonta keresztbe a karjait a copfos sértődötten.

-Kedvesem. Mindenki magából indul ki! – dörgölte az orra alá Sheila.

-Ugyan már Ezarel! – szólt a fekete hajú srác kuncogva. Szóval Ezarelnek hívják.

-Te azt gondolod, hogy idióta vagyok? – kérdezte barátnőmet.

-Nem gondolom. Tudom.

-Utálom az angyali teremtményeket! – pufogott tovább.

-Látod tudsz te kedves is lenni! Angyalinak tartasz. Ti is hallottátok, hogy angyalinak nevezett ugye?

-Na mész a francba!

-De csak ha te is jössz velem. Még a végén boldog lennél nélkülem! – mosolygott gonoszan Sheil.

-Elárulnád minek hoztál ide még plusz 3 angyalkát és egy embert? – tette fel a kérdést dühösen Leiftannak, de mielőtt válaszolhatott volna az angyal lány közbevágott.

-Drágám, elárulnád, hogy ha ennyire utálsz minket, mit keresel még itt?

-Leiftan a végén népszerűbb leszél a nők körében, mint én! – vigyorgott a fekete ruhás srác és egy szempillantás alatt előttünk volt.

-Heló szépségem! -lépett oda Keatihoz és megcsókolta a kezét. Ő persze azonnal elrántotta.

-Na kopj le vérszívó! Nem méltó hozzám egy démoni teremtmény. Ismét hallottam, hogy Scarlett a fejemben szólal meg.

-Szánalmasak! Olyan, mintha egy rossz szappanoperába csöppentünk volna nem?

-Uhum – értettem egyet bólogatva.

-Mi folyik itt? – jelent meg egy nő róka fülekkel és fura bottal a kezében, amiben kék láng világított. Egy nagy termetű malacképű valaki is állt mellette.

-Miiko? – vakargatta zavarodottan Leiftan a tarkóját. Bizonyára szégyellte a lányok viselkedését.

-Egy ember? – akadt meg a szeme rajtam. -Leiftan, te idehoztál egy embert? Ez kedves! Legalább Scarlett felkészített rá.

-Üdv – mosolyogtam félénken.

-Majd mindent elmagyarázok, csak szállás kellene nekik! – biccentet felénk.

-Rendben – sóhajtott megadóan a rókafülű, úgy tűnt Leiftant kedveli. -Ti pedig most azonnal tűnjetek a dolgotokra és a vitát befejezni! – odította, aztán elment a fura szerzettel és az őrangyalommal. Most mit csináljunk?

-Na én mentem! – ezzel Ezarel megindult a lépcsőn. Most figyeltem csak meg, hogy milyen sok ajtó van itt.

-A soha viszont nem látásra! – kiáltotta utána Sheila.

-Te még mindig itt vagy? – nézett a vámpírra másik barátnőm. Megmondtam, hogy kopj le!

-Hát persze – nyomott egy gyors puszit Keati arcára, majd el is tűnt.

-Szerintem jól mutattok együtt! – jelentette ki Scarlett, mire Keati dühös vadmacska módjára kergetni kezdte a levegőben és a földön egyaránt, mi pedig kifelé haladtunk Sheilaval valami pavilonhoz, ha jól értettem.

Szereplők